 | Czóbel Minka versei a halálrólköltőnő |
Kőszobor áll tó közepében -
Fehér márványból vésve,
Holdfényes vizből vissza csillan
Szélrezgő tükrözése.
Rászállt a déli nyugalom a földre,
Halványabb, lágyabb lett a nádas zöldje.
Megfoghatatlan tájkép: - nád felett
Átlátszó, párás, zord, kemény hegyek,
S elől egy rét - tüzes zöld színben égve
Zöldes fényt vet a bágyadt halvány égre.
Fárasztó az élet - csak már vége lenne -
Értelmét nem értem - nincs örömem benne.
Édes uram Isten, de magad maradtál!
Szived nagyságából ezer kincset adtál
Az égnek, a földnek, a nagy mindenségnek,
Tégedet szeretni erény-e, vagy vétek?
Nyitott koporsóban ott fekszik a párja,
Csókkal édesgeti, ébreszti, - hiába.
Fellobbanó gyertya sárgás rezgő fénye
Halvány világot hint a halott felébe.
Ki látja e viharzó képet?
Az utakon zavargó népek
Menekülnének - hova? - távol -
Nem menekülnek a haláltól!
Zavargó földi életünk
Jó, mert jobbat nem ismerünk.
Csendes halál, rossz nem lehet,
Bevégzi majd az életet.
Csendesülj le háborgó sziv,
Nem oly messze, még se, még se
Mint hogy látszik, a halálnak
Nyugovása, pihenése.
Tavasz ébred a világon,
Bimbó fakad száraz ágon,
Zöld levél, virág lesz rajta, -
Ha az Isten úgy akarja.
Ha érzésed, ha vágyad van,
Temesd el hűs magányba,
Megfejthetlen titok marad
A boldogság talánya.
Egy nagy madár ijedve felsívit;
Buddha kinyujtja felém karjait,
Jóságosan szól a kegyelmes Isten:
"A boldogságot mért kerested itten?
Ha illatos nyár tova lebben,
Ősz tisztje, hogy virágot szedjen,
Ki kérdi, a selymes mezőt
Hány díszíté? - Később, előbb
Elhal mind, mind; majd jő a tél,
Kegyetlen-jó, hideg, fehér.