 | Czóbel Minkaköltőnő |
Kerti utra lassan hullnak
Zsugorodott falevelek,
Megcsörrennek, elsiklanak
Apró kövű porond felett.
Leégtek a gyertyák
A bálteremben.
Hajnalodik már,
Felkelő napról
Éj fátyola lebben,
Rózsaszin álmok
Fakóvá lapúlnak
Fáradt fejekben...
Kis királykisasszony
Mind befogja szépen
Négy fényes páváját,
Kocsikázni mégyen.
Királylányok holdvilágnál
Mennek szépen,
Mindegyiknek liliom van
A kezében.
Hófehér fátyolruhámon
Hold sugárja megakad,
Jobbról-balról felrebbennek
Az elalvó madarak.
Hófehéren árad a hold sugárja,
Sötétlő kert feketéllő lombjára,
Fekete lomb sürüjéből kiválik
Egy madár szárnya.
Csendes Holt-Tiszának jégsima vizébe,
Tisztán tükröződik a partok vidéke.
Pirosló fűzgalyak, hosszú sáslevelek,
Fehérfelhős kék ég, a csendes táj felett.
Mi szép az álom, álomban járok,
Csak fényes álmot, mást ugy sem várok.
Kavicstól félek, kavics élétől,
Lelkem felébred, szivem megrémül.
Mély nyomok a hóban,
Elhagyott nagy kertbe',
Kékesre nyomúlva
A fehér hó pelyhe.
Piczi fehér felhő
Arany búza felett,
Széles szekereken
Hordják az életet.
Együtt vagyunk ismét,
Mint régmúlt napokban,
Szeretlek, mint akkor, -
Ki tudja, - tán jobban?
Kemény fenyüs hegyek
Lágy felhőkbe nyúlnak,
Szürke felhők sötét
Zöldjéhez simúlnak.