 | Czóbel Minkaköltőnő |
Jobb s rosszabb versekben
Szóltam egyszer-másszor,
Mennyire szeretlek,
Elmondtam már százszor.
Még fagy öleli föld felületjét,
De mozdul az élet.
Az első sugár
Szinesre szövi mezők szövetjét,
Már utban a sok dalos madár.
A templom hűvös nagy hajóján átvonúl
Elavúlt tömjén illata:
Érzem az emberiség lehét
Mely századokon át
Itt mondott imát.
Elzárt kertben három virág szála,
Három fényes liliom virága:
Három fehér zárdaszűznek lelke
Nyiladozik titkon a kis kertbe?
Bágyadt csillag, mit tündökölsz
Oda fenn az égen?
Az én rózsám elköltözött,
Más földön jár régen.
Az ég alján alkony-sötétben,
Felcsillanó, kialvó fényben,
Libeg-lobog villámok szárnya.
Rászállt a déli nyugalom a földre,
Halványabb, lágyabb lett a nádas zöldje.
Megfoghatatlan tájkép: - nád felett
Átlátszó, párás, zord, kemény hegyek,
S elől egy rét - tüzes zöld színben égve
Zöldes fényt vet a bágyadt halvány égre.
Csöndes a kertnek minden bokra - árnya
Álomlátó dél hullámos hevén,
Sötét foltot tép a nagy nyárfa ága,
Álomlátó dél hamvas kék egén.
Kopár temetőben,
Vad éjszaki szélben,
Virágot kerestem
Hideg havas télben.
Egyedül egyedül a világot járja
Földi lény, földi sziv
Sohsem lehet párja.
Fátyol ruhám sugárból szőve,
Fejemen kék csillag ragyog
Jertek szép hattyuk, fehér őzek
Elringatnak a kék habok!
Ködvirágok,
Boszorkányok
Szálljunk, szálljunk csöndes éjbe,
El sem árúl,
Meg se bámúl
Szétsugárzó csillagfénye.
Fázik a boszorkány,
Vékony kis ruhája
Testét nem takarja,
Elfagyott a szárnya.
Nem ismerem - de végtelen szerelmem
Csak az Övé,
Sohsem láttam, de gondolatom
Csak is felé,
Felé száll,
Mint vándor úton haza térő
Tévedt madár.