Versek a kihűlt szerelemről
Aranyserlegből lángzó kéjitalnak
Vad mámorát habzsoltam hajdanán ...
A Hajnal, aki szeretőm volt
S egyetlen, akit el nem én hagytam,
Tegnap megállott cicomáson
Én miattam.
Földindulás mindenfelé...
Hova fussak? merrefelé?
Hova menjek? merre fussak?
Oh e falak összezúznak!
Fussatok el, eskük és imák,
Ugyis elmulik már a világ,
Kopott kocsin siet el velem
Az eldobott, szegény Szerelem.
Nem volt az végbúcsúnk, midőn utóljára
Ridegen nyújtottad felém kis kezed...
Nem volt az búcsúcsók, mikor megcsókoltam
S remegve suttogám: "Ég legyen veled!"...
Nincs gyilkosabb halál a télnél,
Egymástól fáztunk, összefagytunk
S mintha nem élnék és nem élnél.
Ez a te rózsád. Utcza, város
Pacsirtaszóval van teli,
Mikor tüzét a nyári napfény
E kis rózsába perzseli.
Ég-kék szemedben köny sem csillogott,
Midőn búcsúra nyújtott kis kezed
Utolszor vontam égő ajakamhoz
S könyezve mondám: "Ég legyen veled!"...
Menni vágysz, s az égkirály is
A nap üdvözöl:
A mihelyt kibontakoztál
Karjaink közől.
Jó volna már halva látni,
Ártatlan néma halottnak,
Beszórni ibolyákkal,
Beharmatozni könnyel!
A mesék országából jöttem,
Cipőmön a por még arany.
Megcsap valami illatából,
Ha este kibontom hajam.
Szamosmenti füzek között
Elmerengve járok...
Bólintgatnak, köszöntgetnek
A fák s a virágok...
Benyujtottam a kalapom
Egy kis lánynak az ablakon...
S a mikor kiadta,
Bokréta volt rajta,
Csak az a kár benne,
Hogy bánatot hajta.
Nem búsulok én Ilka után,
Utca adta és visszavette.
Emlékezem: csóknál az utcát
Ilka mindig jobban szerette.