Versek a kihűlt szerelemről
Lemondani, lemondani,
Könnyü nektek ezt mondani;
Oh az nagyon könnyü lehet;
Igy beszélni, szólni nektek,
De az én sok búm, könyeim
Boldogságot követelnek.
Virág helyett mennyi kóró,
Remény helyett mennyi rom,
S a könny is csak alig enyhit,
Oh mert hiszen valamennyit
Megsiratni sem bírom.
Még ifjút, s szabadot szeretett egy furcsa leányka,
Muzsád volt, s amit súg vala, kedvemelő...
Nem hivtam én, és mégis megjelent
Hivatlanul, az Isten tudja mért,
Velem volt álmaimban szüntelen,
S ha ébren voltam, mindenütt kisért.
Aranyserlegből lángzó kéjitalnak
Vad mámorát habzsoltam hajdanán ...
A Hajnal, aki szeretőm volt
S egyetlen, akit el nem én hagytam,
Tegnap megállott cicomáson
Én miattam.
Földindulás mindenfelé...
Hova fussak? merrefelé?
Hova menjek? merre fussak?
Oh e falak összezúznak!
Fussatok el, eskük és imák,
Ugyis elmulik már a világ,
Kopott kocsin siet el velem
Az eldobott, szegény Szerelem.
Nem volt az végbúcsúnk, midőn utóljára
Ridegen nyújtottad felém kis kezed...
Nem volt az búcsúcsók, mikor megcsókoltam
S remegve suttogám: "Ég legyen veled!"...
Nincs gyilkosabb halál a télnél,
Egymástól fáztunk, összefagytunk
S mintha nem élnék és nem élnél.
Ez a te rózsád. Utcza, város
Pacsirtaszóval van teli,
Mikor tüzét a nyári napfény
E kis rózsába perzseli.
Ég-kék szemedben köny sem csillogott,
Midőn búcsúra nyújtott kis kezed
Utolszor vontam égő ajakamhoz
S könyezve mondám: "Ég legyen veled!"...
Menni vágysz, s az égkirály is
A nap üdvözöl:
A mihelyt kibontakoztál
Karjaink közől.
Jó volna már halva látni,
Ártatlan néma halottnak,
Beszórni ibolyákkal,
Beharmatozni könnyel!