Versek az érzelmekről
Szavam halvány igen
Lezengni bájidat,
Leány tul tengeren -
Te fényes gondolat!
Szivednek mélyén bármily vágy emészt,
Ne hallgass rá, kövesd vakon az észt!...
Micsoda reflektor elé álltam, hogy vékony alakom felhőkre szökken
Izgatott árnnyal, s karom erdők üstökébe tép?
Kebelből vedd a szót,
Ha vágyad írni kél:
Csak úgy beszélsz valót,
Ha szókat ott lelél.
Az ifjúság tüze bennem ég,
Szilaj a lángja;
Szent áldozat, enyhe füstje kék;
S mint a harmat, úgy lebeg
A forró nyári napsugárba'.
Karollak, vonlak s mégsem érlek el,
Itt a fehér csönd, a fehér lepel.
Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán,
Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk,
Állunk és várunk, csüggedt a kezünk
A csókok és könnyek alkonyatán.
Csak egy tavaszunk van, egyetlen egy
és nincs, nincsen egynél több nyarunk.
Mindnyájan párhuzamos utakon megyünk az éjszakában,
Hátunkon görnyesztő tarisznyákat hordunk,
És kurta pórázon vezetjük a szívünket.
Mi nem érezzük egymást,
Mi nem ismerjük egymást,
Hideg homlokunk arasznyi utat világít
Botorkáló lábunk elé.
Néha még hallom a titkos parancsot:
szóltam! szavamnak adj emberi hangot.
A képzelet taván hajózom,
A friss levegő csupa ózon;
Megittasulok, mint a bortul,
Teli a szívem, majd kicsordul.
Pennámat mérges nyíllá már nem faragom
Odavan minden háborgásom, haragom.
Feladom minden őrült eszmém, bogaram.
Dalaim éles sólyomszárnya odavan:
Sárból felrepülni kár,
Mikor égig ér a sár.
Ha felnézünk a csillagokba
S megejt a fény, a szép, csodás,
A szív azt mondja: égi pompa!
Száz alakban, százképpen látlak,
Látlak Ruthnak és Delilának,
Látlak mindenkinek.
Kis anyám, édes, lásd, nem sírok többé,
Jaj-szavamat sem fogod hallani,
Senkise látja mosolygó arcomról,
Hogy a lelkemben hogy fáj valami.