 | Kis Jánosköltő, műfordító, evangélikus lelkész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja |
Vígadj, kedves, az életnek
Kies kikeletében,
Míg még mindenek nevetnek
Reád szépség fényében.
Nem csuda, ha nem félsz meghalni, a halál
Nem újság előtted, már kétszer meghalál.
Soha nem bájol testednek
Csábító szépsége,
Ha nem ékesít lelkednek
Belső nemessége.
Húsz esztendős vagy, s még sem szép,
Harminc, s még sem erős és ép,
Negyven, s még sem érett eszü okos...
Lyányka, higyj igaz hivednek:
Örvénybe tántorodol,
S kora sírt ássz életednek
Ha buján kacérkodol.
Mint Músák éneke folyjon
Élted rózsás halmokon,
Égi békeségként nyájasan táncoljon
Mindég szép napokon.
A kit én fogok szeretni,
Tudjon nyájasan nevetni,
Légyen ékes virágszál!
Elmés tréfa s jó indulat
Énrám ez hat,
Nem csak a szép sima áll.
Egy gyermek, ki diót enni
Felette igen szerete,
Fára szert akarván tenni
Kertjébe diót ültete.
Ne nyomozd, a mit nyomozni
Nem szabad halandónak,
Az ég végedet elhozni
Hol s mikor tartja jónak.
Hogy fösvény némelly tettében
A természet, megismerem,
Mert az életnek kertjében
Csak ötféle virág terem:
Szelíd búzavirágokat
Ád a dadogó kisdednek:
Ártatlan liliomokat
A gyermeki kezek szednek.
Itt, itt ülénk e gyepecskén
Tegnap Lillával kettecskén:
A fű most is lapul, s melly lágy!
Szép a békeség angyala,
A föld mennyé vál általa,
Minden szíveket megnyer,
Egy kies völgy kebelében,
Gyönyörű gyermek képében
A patak partján hever.
Egy darázs egy lovat megcsíp fullánkjával,
Ez nagy mérgesen rúg feléje lábával;
De ez csak imígy szól csendesen hozzája:
Lassabban vitézek kedvelt paripája!
Egy útas Aesoppal öszvetalálkozott,
S tőle célja felől imígy tudakozott:
Jó ember, még mennyi ideig kell mennem,
Míg eme városban meg lehet pihennem?