 | Ignotus Hugómagyar költő, író és újságíró |
Erre ringó, arra ringó
Kicsi bimbó, rózsabimbó
Aludj fiam, édes -
Szívom ajkad rád omolva,
Mintha apád ajka volna,
Ez is olyan édes.
Szeretem látni hajad finomán
A Keletet, ahonnan jöttél s jöttem,
Az ősi, úri, mély elborulást,
Amiből lettél és amiből lettem.
Hol másnak az égen aranykapu tárul,
Mifelénk ott izzó sárga pokol tátong,
S mig mások erébe tüzet lop az új nap:
Megborzog a hátunk.
Makacsul űlök kapud előtt, álom,
Kinyiltát görcsös türelemmel várom,
S bár lüktet a fő s csikorog a fog:
Csak azért is aludni akarok.
Ha te ugy szeretnél
Ahogy én szeretlek,
De sohase volna
Nevető jókedved!
Tavasz van, dél van és vasárnap,
S én boldogan bolygok veled -
Barátságos vagy, mint a napfény,
S mosolygó, mint a kikelet.
Lábadhoz raktam koronám s palástom,
Lábadhoz hajtám fejedelmi főmet
S keskeny lábadnál örök áldozatként
Lobog a szívem.
Ne nézze senki, hogy s mit szenvedek,
Nem kirakatnak vagyok én beteg -
Megverhet a sors, de le sose ver,
Pofonvághatnám, aki szánni mer!
Én napraforgó mozdulatlan állok,
Leszegett fővel, kertem közepén,
De ti, napok, fénylőek, égetőek:
Forduljatok felém!
Nézlek - csak az isten tudja,
Hogy mi láng ez a szememben:
Te nem érzed, te nem érted,
Még csak észre sem veszed.
Gyenge rügyek, halványzöld levelek,
Sorsomba negyvenedszer visszatérők,
Uj tavaszok, elvonuló telek,
Lemondva múlók, követelve kérők,
Kékségek, miknek hűse is meleg,
És meghalások, szürkeségbe térők -
Mit tudom én, mi az, ami ragyog,
Mit tudom én, ki az, aki vagyok!
Eszembe jut, amit felejtett,
Fölemelem, amit elejtett,
Megőrzöm, amit eltapos,
Vigasztalom, ha bánatos,
Nem búsitom, mikor nevet,
Azt emlitem, akit szeret...
Szóltam-e egy szót szerelemről,
Némán is vallott-é ez arc?
Jöhetsz, mehetsz - én meg se látlak:
Hát mit akarsz?