Versek a halálról
Kábultan füsttől s éji zajtól
A nedves karikákat néztem,
Miket a pohár talpa rajzol
A márványos, hűs asztalszélen.
E temető itt gyönyörű liget.
Fáradt szivekbe gyógyulást vihet...
A hantokon bár elmúlás kövül,
Élet virágzik, illatoz, örül.
Kis barna fejfa, korhadó,
Temető árka mellett...
Szegény bűnösnek igy is jó;
Alatta megpihenhet.
Egy arc: a lélek sötét szántóföldje,
Bele barázdák, hosszú árkok törve.
Ha rád halotti fátyol
Idő előtt borúlna:
Be sok szív fájna érted,
Be sok szem könnye hullna!
A múlandó világtól való bulcsúzat, az örökkévalóságért
Mit használ, kérlek, a világ,
Mely most kívül szép, mint virág?
Mint tündöklő arany s ezüst?
Majd elenyésznek, mint a füst.
Ássatok nekem sírt,
Sírt a temetőben;
Ott szeretnek engem,
Ott szeretnek hőbben.
Halál-Úr jó szomszédom volt
Magamat s mást ijjesztgetőnek,
De, jaj, a csontváz-kupolák
Fejem fölé ívelődnek, nőnek.
Zenének hangja mellett
Vidáman foly a tánc,
Az ifjak hő szívére
Borul szerelmi lánc.
Anyám, én nem ilyen lovat akartam
Lovat akartam gyermekkoromban
Csak kérni kellett, hozták már nyomban.
Alighogy kértem már ott volt a ló,
Kicsike, mézeskalácsból való.
És én mégis sírva fakadtam:
"- Anyám, én nem ilyen lovat akartam,
Anyám, én nem ilyen lovat akartam!"...
Sír-rí szegény Andris gyerek,
Arcán a könny csak úgy pereg...
"Édes anyám merre vesztél?
Kis fiad már rég keresgél?"...
Járom a haldokló erdőt,
Szomorúság benne minden;
Magam is bús őszi vendég,
Vándorának jól beillem.
Éjféltájt
a néma sírhantok alól
feljönnek a merev holtak:
s nyugtalan, véres szivüket
felmutatják az aranyló Holdnak.
Kiáltsák be a zengő Űrbe:
"Nagy vendég van most indulóban,
Ki turkált minden szépben, jóban
S most vetkőzi az életet."...