Palágyi Lajosköltő és tanítóképzőintézeti tanár |
Rőt, forró szikla tenger partja mellett,
Kopár, kiégett déli szigeten.
Ember nem él itt, állat nem legelhet,
Virág, gyümölcsfa itt meg nem terem.
Tengerparti temetőben
Sziklába vájt sír ölén
Itt szeretném átaludni
Örök álmaimat én.
Hiszesz-e még a régi hitben,
Szent-é előtted még a múlt?
Vagy, ami egykor élt szivedben,
Már mind elkorhadt, megfakult?
Szabadságharcunk letűnt napvilága,
Te vakító nap a század delén,
Nem pazaroltad sugarad hiába,
Bár vak sötétbe halt az égi fény,
Eszméiden nem győzött az enyészet,
Örökbe hagytad halhatatlan részed',
Fényeddel fényt hint késő századokra
A tizenhárom vértanú alakja.
Van-e még fájdalom,
Melyet nem kellett végigállanom?
Tart-e számomra még
Valami új, nagy sors-csapást az ég?
Az az óra, vidám óra,
Feltámadt sötét valóra
És örökké itt marad...
Vígan voltam. Hittem, jól vagy,
Meg is feledkeztem rólad
S nem sejtettem azalatt,
Hogy te távol város végén,
Betegeknek menedékén...
Fönt a magasban vándorolva
Néztem alá a ködgomolyra
S a mélyben nyüzsgő hangyabolyra.
Én néma lányom, titokzatos szépem,
Bús idegen a többi lány között,
Magányos hattyú elzárt tó vizében,
Bűvös dal, melynek szárnya megtörött...
Királyt, vezért, hőst újraértékelnek,
Gyalázva mind, kik előtt leborultunk.
Egész világ künn a szabadban,
A város csöndes, néptelen;
Sötét lebujban, egy sarokban
Ülök görnyedten idebenn.
Új kikelet, sok új fecske,
Új piac, sok új müvész,
Új irány és új elvecske,
Új vezér, ki harcra kész.
Ne csüggedj, ifjú, bárha gáncsuk ér.
Ma halhatatlan író lehet bárki.