Halálvágy
Ha kérdezik, a termés megérett,
Acélos-é már a kihulló szem,
Nem válaszolok, lehajtom fejem,
S belül a kín forró tüze éget.
Naptáram decembert mutat,
Az órám most üt éjfelet
S nem csattogtatják szárnyukat
Az emlék és a képzelet.
Körülöttem éljenezve
Zúg az ember-áradat;
Űzöm, hajtom a sikert, mint
Agarász a gyors vadat.
Nem a tenger apadt el, kék vizében
Az ég ragyog még, úgy, mint egykoron,
A nap sugára - úgy mint egykor éppen -
Halmot, völgyet aranyzománcba von,
Mint amidőn még lelke ifjan égett,
Lángész csillámlott büszke homlokán:
Fény hinti be a kéklő messzeséget,
Minden derűs, ő változott csupán!
Elég a nappal gyötrelme, gondja,
Várom az éjt, mely fátylát kibontja;
Várom az éjt, de hiába várom,
Mit ér, ha nem száll szememre álom.
Ha meghalnál, vagy többé nem szeretnél,
Ah akkor Isten veletek dalok!
Mint a magasban megsebzett pacsirta:
Lehullok gyorsan s némán meghalok!
Szamosmenti füzek között
Elmerengve járok...
Bólintgatnak, köszöntgetnek
A fák s a virágok...
Ássatok nekem sírt,
Sírt a temetőben;
Ott szeretnek engem,
Ott szeretnek hőbben.
Mi lesz akkor, ha majd te távozol?!...
Veled megy illat, szin és napsugár.
Nem lesz tavasz, virág, dal, mind kivész
S a földre örök éjszaka borul...
Régen, ó, be régen lebegnek előttem...
Régen, ó, be régen lebegnek előttem
Karcsú pálmafái biztató reménynek.
Régen, ó, be régen minden reggel hittem,
Hogy bár kimerülve, este odaérek.
Jajgató sirályi viharteljes égnek,
Lelkem tengeréről,
Viharos egéről
Mind, mind eljövének.
Fárasztó az élet - csak már vége lenne -
Értelmét nem értem - nincs örömem benne.
Tavasz van és a szabadban járok
Lesütött fővel csendesen,
Gondolatim, mint elröppenő álmok,
Úgy elmosódnak kétesen.
Naponként árvább egy reménynyel,
S egy csalódással gazdagabb,
Szivünkből ekként fogy az élet,
Cseppenként igy fogy, igy apad.
Ti boldogak ott künn a temetőben,
Kik alusszátok örök éjetek;
S én boldogtalan, szánalomra méltó,
Hogy köztetek még most sem lehetek!