Halálvágy
Meghalt és eltemették...
Levitte a betegség
a föld alagútjába, hol
pihenőre hajol.
Oh csakhogy ismét itt az est;
A csillagok az egeken,
Ugy még semmit sem szereték,
Mint most az estét szeretem,
De benne többé nem csupán
A csillagok oly kedvesek,
Oly jó azt tudnom este, hogy
Ismét egy nappal kevesebb -...
Csak tettetem az egész éltet,
Nagynak veszem a kicsiséget,
És mutogatom annak, ennek,
Hogy a játékok érdekelnek.
Megsárgult a temetőben
Ákáczfáim lombozatja:
Merre fú az őszi szél, hogy
Nem ragadja, nem ragadja?!
Ha kérdezik, a termés megérett,
Acélos-é már a kihulló szem,
Nem válaszolok, lehajtom fejem,
S belül a kín forró tüze éget.
Naptáram decembert mutat,
Az órám most üt éjfelet
S nem csattogtatják szárnyukat
Az emlék és a képzelet.
Körülöttem éljenezve
Zúg az ember-áradat;
Űzöm, hajtom a sikert, mint
Agarász a gyors vadat.
Nem a tenger apadt el, kék vizében
Az ég ragyog még, úgy, mint egykoron,
A nap sugára - úgy mint egykor éppen -
Halmot, völgyet aranyzománcba von,
Mint amidőn még lelke ifjan égett,
Lángész csillámlott büszke homlokán:
Fény hinti be a kéklő messzeséget,
Minden derűs, ő változott csupán!
Elég a nappal gyötrelme, gondja,
Várom az éjt, mely fátylát kibontja;
Várom az éjt, de hiába várom,
Mit ér, ha nem száll szememre álom.
Ha meghalnál, vagy többé nem szeretnél,
Ah akkor Isten veletek dalok!
Mint a magasban megsebzett pacsirta:
Lehullok gyorsan s némán meghalok!
Szamosmenti füzek között
Elmerengve járok...
Bólintgatnak, köszöntgetnek
A fák s a virágok...
Ássatok nekem sírt,
Sírt a temetőben;
Ott szeretnek engem,
Ott szeretnek hőbben.
Mi lesz akkor, ha majd te távozol?!...
Veled megy illat, szin és napsugár.
Nem lesz tavasz, virág, dal, mind kivész
S a földre örök éjszaka borul...
Régen, ó, be régen lebegnek előttem...
Régen, ó, be régen lebegnek előttem
Karcsú pálmafái biztató reménynek.
Régen, ó, be régen minden reggel hittem,
Hogy bár kimerülve, este odaérek.