Szamolányi Gyulapénzügyi tanácsos és költő |
Aranyserlegből lángzó kéjitalnak
Vad mámorát habzsoltam hajdanán ...
Mióta meglátott szemem,
Éjszaka van a szivemen,
De oly szelid ez az éjjel:
Méla csenddel, holdas fénynyel...
Szeretném, ha úgy lenne halálom:
Szép csöndes alkonytájba nyáron,
Midőn szelíden reng az esti szél
S lehullanék, mint a rózsalevél.
Ősz.
A daltalan, a hidegfényű légben,
Finom fonalak lengenek fehéren,
Tán szálai a nyár szemfödelének.
Szétfoszlott álmok, eltépett remények.
Szeretek nézni távolokba,
Hunyó napfénybe, csillagokba,
Szeretem a felhők futását.
Vándormadarak vonulását,
Távol villámok villanását,
Messzi mezőség csillanását,
Vizeket, amik messze rengnek,
Kék fényét távoli hegyeknek.
Ha felnézünk a csillagokba
S megejt a fény, a szép, csodás,
A szív azt mondja: égi pompa!
Hamvadó tűz mellett ülök a szobában,
Álmodásra hívó csöndes félhomály van.
Fejemet lehajtva, álmodozni vágyom...
Volt egyszer egy asszony ezen a világon.
Komoly gyászfátyol leng völgyön-hegyen,
Erdő, mező borongó csatatér...
A léleknek, mely sebzett száz helyen,
Csöndes szobácska most világot ér.
Tündérjátékai a nyárnak:
Enyelgő sugár, lepkeszárnyak,
Virágsóhajtás, fecskeének -
Hol vannak, óh hová tünének!