Versek a halálról
Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Az ismeretlen, végtelen temetőben
Az ismeretlen temetőben
én, ismeretlen, kósza lélek,
keresztek közt, gyászdalt dalolva
virágosan megyek az éjnek,
s sírok: ki tudja, miért, miért nem?
Megsápadtam, míg ideértem.
Ma téli pompafényben felkelétek,
aranysugárotok a hóra hull,
hadd nézem a fényt, oly rövid az élet!
Holnapra már tán ott leszek alul,
s ti így ragyogtok épp a téli esten,
nem tudva rólam, öntudatlanul.
A szenvedő néz messze part felé;
Néz: hol derülne sülyedő világa?
Hol enyhül a seb, melyet sorsa vága?
Mi érező szivét kinnal telé.
Ha idő az örökséggel
Irtózva ölelkezik.
Ha a halál az élettel
Végső harczot küzködik...
És lassan, lassan mind megyünk,
Ha ütni kezd az óra.
Mind elmegyünk a föld alá,
Közös találkozóra.
Láttam halottat, aki úgy mosolygott,
Mint álmában a játékos gyerek.
Mutassak én is a halálos ágyon
Elfáradt vándort, aki szendereg!
A temető zugában
Vetettek neki ágyat,
A többiektől távol...
Talán hogy nyomorából
Ne vessen rájuk árnyat!
Hajh, megmaradni nagy betegnek,
Sírba-rugandó idegennek,
De élni, de élni.
Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek
Az emberiségért valamit!
Ne hamvadjon ki haszon nélkűl e
Nemes láng, amely ugy hevit.
Ne nézzetek e folt hátán folt köpenyre,
Valamikor rég bársonyruha volt.
Fényes, finom. Az édesanyám vette,
Ki arany hárfán altatót dalolt.
Édesanyám hercegnő volt szegény
És alkonyatkor sírva csókolt engem,
Arany haj és glória volt fején.
És én elvesztettem.
Szép voltál fiatalb lévén, én Virtem, öregszel
S címeres ékidnek csak töredéke maradt.
Régi lakósidnak, kikkel múlattam ölödben,
Része tovább szállott, része pediglen elhalt.
Ember vagy, készülj; az halál felvonta talántán
Már íjját, mellyel tested halomba veri.
Ember vagy; majd por lészesz; valahány napot éltél,
Annyival indultál a temetődre közelb.
Szinte, mikor fejemet más szörnyű károk is érik,
Akkor vesztelek el téged is, édesatyám!
Ifjú valál, de nem volt örömed,
Szívedben csak a fájdalom lakott.
Mások alig ösmernek könnyeket,
S neked az ég oly sok könnyet adott!