Versek az életről
Kihálom a testem és lelkem,
Kinyargalom rest magamat,
Valami tán marad,
Vagy tán nem is marad,
De nem marad vágytalan órám.
Nem tudok írni, bocsáss meg nekem.
A fejem zúg, helyemet nem lelem,
felcsavarom a rádiót, újságot lapozok,
az asztalon új könyvek, felvágatlanok...
"Állj meg." Ordít utánam az éjben
Cafra sereggel a Tegnap.
"Állj meg." És én megyek, megyek.
A szenvedélyre jött a szenvedés.
Szines kéjhabra gond, sötét, nehéz.
Mámor ködére tiszta öntudat,
Amelynek kése szívünkben kutat.
A süllyedő világ-hajó
Parányi mentőcsolnakán
Lebegünk páran, emberek.
- Gyárak, kietlen kültelek -
A kormánynál egy asszony ül,
A hangja halkan ránkpereg,
Néha koppan a szíveken...
Virágpor száll a levegőben,
és ring a hegyoldal köröskörül.
Fönn az égen ragyogó nap.
Csillanó tükrén a tónak,
Mint az árnyék, leng a csónak.
Szeresd az Istent s tégy, amit akarsz
Fölény - de nem bánt.
Nem héjázik fent.
Derű - de égi.
Józanság - de szent.
Lentről nézem ős terebélyed,
Piros csodákkal rakott Élet.
Óh, jaj,
Te hitvány, te hitvány, te hitvány.
Látjátok, feleim, ti búsak,
Vigadók, harcosak, levertek?
Egy tréfás Kéz fölírta az égre:
"Ember-pajtások, erre gyertek."...
Mi nem vagyunk ifjak, se vének:
Az Élet vőlegényei vagyunk.
Oda se nézünk ezer évnek,
Dacos és keserű vőlegények.
Ugy járok az azúr parton,
Mint királyfi... Azaz pardon:
Mint új rangu magyar báró,
Pénzözönben, fényözönben
Nyakig járó.
A mi életünk sóhajoknak hídja,
Mely átível a sötét lagunán, -
S majd jőnek egykor boldog gondolások:
Szerelmes párok - sok százév után...
Az élet árja forr-zúg körültem,
Uj tüzek szűzi lángja hevit.
Uj dalok érce csendül csodásan,
Uj vér fesziti a föld ereit.
Beszálltam egy bús rengetegbe,
Égett nagy sebem, égett.
Üzengetett hozzám trillázva
Az Élet.