Versek az életről
Egymás után magamra hagynak,
Kik sokallják az életemet.
Kakas-szó előtt megtagadnak
Esküdöző Pétereim
S életemmel ártok magamnak.
Éltem a Pusztán s megkisérteték:
Csengő, muzsikáló zsákkal a hátán
Jött, jött, jött kacagva a Sátán.
Titkok útján, tavaszi allén
Előttem jár a titok-asszony:
Harmincadik tavasz heroldja;
Apácás, gőgös fátyolát
Perzselő számum, férfi-sóhaj,
S a tavaszi szél ostromolja.
Szeretnék addig élni,
míg élni érdemes.
Míg szívem nem öregszik,
hajam még nem deres.
Jobb nem vagyok, mint annyi sok más,
Egy beteg kornak dalosa.
Vergődöm az ellentétek közt,
De irányt nem lelek soha.
Megállok pihegve, űzetve,
Ugrani nem fogok tüzekbe,
Ugrani már: soha már.
Napjaim tetején ülök, onnan
lóg le a lábom, hajamon
hófelhő kalapoz és szavaim
messze, kakastollak közt
portverve menetelnek!
A gyötrelmes hétköznap-élet
nem nézi: állat-é vagy ember...
Igát kovácsol a fénybül is
s a csalánt virágként kínálja...
Isten, küldjön te szent kegyelmed
Szívemre halálom előtt
Valami különös szerelmet,
Valami különös szerelmet.
Születni bűn, születni átok:
Tanuld meg, ember, ezt!
Az Isten ellen vét az ember
Mindjárt, hogy élni kezd.
Hatalmas, hős, sudaras Multnak
Ágai, gyönyörű éveim,
E véres idő-mosolyok,
Igazi lombba most borulnak.
Akarom: fontos ne legyek magamnak.
A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Most is együtt a Csönd s a Lárma,
Az Ősz csak bennünk változott,
Ódon és nemes muzsikája,
Ha van szép szív, ma is megleli.
Dél vala értelmed, jó szíved csillagos éjfél...
Egyszer-kétszer
Meghaltál már, vén, bolond úr
S ellenséggel
Vívtál néhány hős csatát.