Versek az életről
Be szikkadt szájjal mosolygok megint,
Száraz bölcseség vén aszálya bennem:
El kell már megint nagy vizekre mennem.
Övemben minden szerszám, ami kell,
A drágakő is markomban ragyog.
A titkos perc már itt van, rám lehell,
S ezüströgök, nyers aranydarabok
Pattogzanak ki ujjaim hegyén.
Magamból ki nem léphetek,
Szivembe be nem nézhetek,
Életet nem cserélhetek.
Életbérem sírva panaszlom,
Be csúfolós, kicsi:
Kétes dicsőség, kétes asszony,
Nagy harcok helyett aggos várás,
Akarat helyett tétovázás
S morzsái a dukált aranynak.
Fiatal szememben,
fiatal szemedben végtelenrégi sírások
és végtelenrégi kacagások könnye remeg.
A havas mezőn valaki jár.
Hangtalanul hangzik a lépte.
Vajjon ki lehet?
Öröm, bánat, avagy a halál?
Turáni sikon fütyül a szél fájón:
Hej, ki a gazda a turáni tájon?
Hej, öröködbe, Ős Turán, ki lépett?
Vérnyomos utján vándor hadaknak
Merre szakadtak a turán testvérek?
Mint a hattyú, szépen és bután
Csendben uszkál dolgai után,
S róka én a parton itt lesem,
Meglapulva, bújva, éhesen.
Pogányok üdve: érlelő nyár,
Nyüzsgő világ, por és salak -
Én, bús faun, karom kitárom
És áldalak, megáldalak.
Én ragyogásom fátyollal fedem
s mint fehér gyertya csendes lángja, sáppadt
derűvel mosolygok az életen.
Ma valaki tréfált velem,
Boros, mámoros éjjelen
Elém-állt, mellére csapott:
"Kuruc Ádám deák vagyok."...
Partra szállottam. Levonom vitorlám.
A szelek mérgét nemesen kiálltam.
Sok Charybdis közt, sok ezer veszélyben
Izzada orcám.
Én itt vagyok, akarva, nem akarva,
A végtelen vetett a véges partra.
Pharao, Élet, örök Nagyúr!
Egy rabszolgád fohászkodik hozzád -
Bocsáss, ha szava átokba fúl.