Versek az életről
Ne járj, ne járj, gyönge ember,
Egyedűl a rengetegben,
Vihar és csend, mindakettő,
Benne olyan megdöbbentő.
Óh, csak itthon urfi az urfi:
Törött, paraszti pajtásokkal
Búsan-vidáman foly a beszéd:
Jó a feleség s nincs feleség.
Hajh, Élet, hajh,
Kinek a köntösöd éget,
Hajh, Élet, hajh,
Te, aki ismersz, rázol is,
Kacagj most egyszer egy nagyot:
Nekem kivánnak
Csúnya véget.
Be szép a régi kép, a tiszta,
Be szép volt a világon élni,
Be szép volt az a lázadó,
Mégis uras, szent Össze-Vissza.
Delelő s fűtő búsongásnak
Rég kicövekelt határai,
Itt hagylak, lám, titeket is már
S adom szavaim nagy fájásnak,
Nagynál is mérhetetlenebbnek,
Mert nem tehetnék úgyse szebbet.
Mint az útszéli víz, maradok,
mint az útszéli víz, megyek,
nézz belém, megragyogok,
s eltorzulok veled.
Hold te sápadt arczú lánya
A' sötétlő csendes éjnek,
Szemlélője fájdalomnak,
Szemlélője annyi kéjnek.
Bongása óta a Földnek: nem éltem:
Minden bánatom, kínom, szörnyedésem
Sötét szobákban, vörös mámorokban
Gyalázattal, megbúvón elhenyéltem.
Aki vak, nyissa ki szemét,
a süket is halljon zenét,
kiáltozzon égre a néma,
táncoljon, lengesse kezét
végre a béna,
legyen az itt, ami nem volt,
tápászkodjék a hideg holt...
Szívem, mit mondjak néked el,
hogy tűnnek hosszú évek el,
hogy másnak kéne lenni
s nem lesz belőlem semmi.
A reménytelenség fokán,
A végtelen nagy ég alatt,
Az összetört szivek jogán
Tilos vágányokon szalad;
Sehol nyugalmat nem talál,
Kattog, nyerít, üvölt, ugat,
- Meghalni rajta rút halál! -
A tébolyult életvonat.
Ó, szinek, bohókás, játékos szinek,
Ó, vonalak, karcsúk és szétfutók,
Ó, város, melyet nem látok soha
S cirádák ódon háztetőkön...
Szivem titkos bensejében,
Ahová szem már nem lát el,
Ül egy vén jezsujta páter
Talpig omló feketében
S én beszélgetek vele...
Azt mondod: kevély homlokomról
Lekopott a régi glória...
Én fontam azt, mert bennem élt
Az álomkirály szunnyadó fia.