Sorsról szóló versek
Tán téged göngyölget a sorsom
Reggelillatú, tiszta gyolcsba
Sok fülledt pendelyek után,
Miket szaggattam tehetetlen.
A mi fának - szomorufűz,
Ami tüznak a bolygótüz,
Ami víznek a köny árja,
Emberek közt az az árva.
Ha megdördülnek a magas egek,
Mikor a föld négy sarka reng-remeg,
S az isten szava ítéletre hív,
Vért gyöngyöz a szem és szakad a szív.
Ne nézze senki, hogy s mit szenvedek,
Nem kirakatnak vagyok én beteg -
Megverhet a sors, de le sose ver,
Pofonvághatnám, aki szánni mer!
Ne nyomozd, a mit nyomozni
Nem szabad halandónak,
Az ég végedet elhozni
Hol s mikor tartja jónak.
Sorsának kusza selyemgombolyagját
Gyöngédtelenül markolták a párkák...
Vészt jósol a felhők taréja,
A szél szilaj danába kap,
Az élet kínja, mint a héja,
Vijjogva a szivemre csap.
Be szép fiú, be szép Kárpáthy Zoltán,
Alakja délceg és tartása büszke,
Bátor, merész, okos, hű és figyelmes,
Ily férfiért én elmennék a tűzbe.
Nincsen senkije.
Nem bántja semmi.
Dőrén kacag, ha az utcán halad.
Réveteg szeme pislogó mécs csupán,
Élet lángja abban soha nem lobog.
Utra készen messze szálltak
Tűnő álmok emlékei.
Vihar, tenger vár reátok:
A vélemények ezrei.
Egy arc: a lélek sötét szántóföldje,
Bele barázdák, hosszú árkok törve.
Én éhezek, én szenvedek,
Hátamon vércsíkok árkai,
S torz arcomon ólom-idők, -
S tiéd a jólét, az erő,
A hatalom, - tiéd a gőg!
Szent, szent, szent vagy te Isten s nagy hatalmad,
Mely legnagyobb jóságban s kegyelemben;
Törvény szavad, bölcs és változhatatlan,
S mit alkotott, megtartja lenn, miként fenn.
Van már kenyerem, borom is van,
Van gyermekem és feleségem.
Szivem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.