 | Zajzoni Rab Istváncsángó költő |
Borpohár a kedv forrása,
Bús sziveknek vig pajtása,
Bor az öröm örök lángja,
Megég rajt, mi a lelket rágja.
Azt mondjátok, édes a méz,
Lám a méz nem édes nékem;
Dús király vagyok, de gyémánt
Föl nem ékesíti székem.
Sürgő vásár a kebelem,
Áru benne a szerelem,
Nem eladó senki másnak,
Csak annak a szép juhásznak.
Mit bánt engem az irigység?
Lehet másnak szívét rágja,
De rajtam sarkantyu, a mely
Paripám oldalát vágja.
Ám mindenhol vannak
Szép szemek és nagyok;
De csak az a legszebb,
Mely magyarra ragyog.
Nagy erdőben nagy fenyőfa,
Kis pásztorlány van alatta,
Szép a rózsa, szép az ágán,
De százszor szebb a pásztorlány.
Szilárd a föld, de zür a szellem,
Homokkal vegyült izzó fém,
Hatalmason foly a világra,
Rá önti holmi bányarém.
Képzelmem tündéri világát
A való porrá égeté,
Szerelmem lángszinű rózsáját
A gondok körme letöré,
Reményem rideg sirokon szomorkodik,
Megunva életét a sirba vágyodik.
A magyarok istene
Áldja meg a lelked,
Kedves Német barátom,
Szeretlek én téged.
Sujtá e hont, addig sujtá
Az isteni átok,
Hogy élete csiráját is
Romolva látjátok.
Az isten legdicsőbbik gondolatja...
Az isten legdicsőbbik gondolatja
Alakba akkor öltözik,
Midőn a szerető magyar anyától
Ép magyar magzat születik.
Mi sugárzik gyémánt szemed
Tündér világából?
Mi kiált szerelmes szíved
Szűz dobogásából?
Vihar az én költészetem
Hű pajtása,
Villám az én gondolatom
Tűzes társa.
Nincsen életemben
Egyéb paripámnál,
Nincsen hű szivemben
Egyéb kis rózsámnál.