 | Zajzoni Rab Istváncsángó költő |
Az én agyam váltig égő bokor...
Az én agyam váltig égő bokor,
Megannyi szikra minden gondolat,
Gondolatim az ég felé törnek,
S kivilágítják a csillagokat.
Hogyha lelkem felleg volna, melynek
Méhében gyors villámok rejlenek,
És te, lányka, reá mosolyognál:
A legszebb verőfény születne meg.
Kedves vagy, mint a harmat
A rózsa rubint orcáján,
Mely fölött csalogányok
Szerelmet valltak éjszakán.
Megragadom csákányomot,
Megnyergelem pej lovamot,
Kivágtatok a pusztára,
A betyárok tanyájára.
Ezüst tallér, fényes tallér,
Fényesebb az arany gallér,
Arany gallér, komiszáros,
Nem vagyok vele továros.
Bontsd széjjel, bontsd, te gonosz sors...
Bontsd széjjel, bontsd, te gonosz sors,
Megrongált keblemet,
Vagy teremts bele uj erőt,
Teremts uj életet.
Nincsen nékem tulipánom,
Ha nincsen, én nem is bánom;
Piros arcom, mint a rózsa,
Mint a nyíló basarózsa.
Ördög veled, korhely élet,
Tartottam már számat véled,
Ugy kiverlek a szivemből,
Mint acél szikrát a kőből.
Rezes kantár, piros csojtár...
Rezes kantár, piros csojtár,
Nem kell nékem gubás bojtár;
Vitéz huszár, a ki szeret,
Nem eszik ám zabkenyeret.
A juhásznak furulyája
Búsan szól,
Bús dalt tanult erdőben a
Madártól.
Borpatak foly a szivembe,
Érzelmeim édenébe,
Kiapadhatatlanul.
Gondolatim minden bokra
Föllobog az égi boltra,
Messzelátó lángra gyul.
Legény lettem, édes anyám,
Szellemednek tündér szárnyán,
Oda hagytam lágy kebeled;
Édes anyám, isten veled!
Nem nevezném egyébnek a szerelmet,
Ha e helyett akarnátok egyebet,
Mint az élet rózsájának, mely azért
Virit, hogy szivünkből szíjjon piros vért.
Sohse volna e földön szép kikelet,
Ha te rá nem ragyogtatnád szemedet,
Rut ez a föld, ne pillants rá, kedvesem,
Reám pillants, hadd nyiljék ki szerelmem.
A kihez égő gondolat
Kapcsolja lelkemet,
Te életemnek angyala,
Fogadd szerelmemet.