Versek a hazáról
"Honnak élni, értte halni
Többet-vesztve, szép tökély,"
Szól az ifjú; s öntagadva
Szent hon-érdekeknek él.
Lidérccel álmodik a nagyhavas,
A fülledt éj a hegy nyakába, ül
Közel-távol egy lélek, annyi se,
Csupán a fenyők állnak őrszemül.
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Künn a pusztán születtem én,
Kiskunsági bojtár legény.
A síkság az én országom,
Más országba nem is vágyom.
Hírt sem hallok már felőled,
Erdős, völgyes szép hazám!
Most, hogy távol vagyok tőled,
Most szeretlek igazán.
Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
Az öt világrész nagy terűletén.
Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
Ahány a szépség gazdag kebelén.
"Férfiak!" így szólott Pannon vészistene hajdan,
"Boldog földet adok, víjatok érte, ha kell."
S víttanak elszántan nagy bátor nemzetek érte...
Nőtelen országnak méltán mondhatni hazánkat,
Mert szívben s szóval hölgyei nem magyarok.
A Bodrogtól a Kis-Dunáig
Óh beh szép föld, kies vidék!
Nem bírom elképzelni máig,
Hogy ezt tőlünk mind elvivék,
Bolondulásig tépelődöm
Vad eseten, kuszált időkön,
És sehogy meg nem érthetem,
Hogy nincs oda utam nekem.
Haza? Hová???
Hová indul ez a vonat?
Hol van még otthonom?
Hol vár egy meleg hangulat?
Katonásdit játszom,
katona leszek,
Kardot, puskát, csákót,
paripát veszek...
Úgy bolyongok szép Magyarországon
Mintha járnék idegen világban,
Bánat kísér, öldököl a szégyen,
Sorvadozok kegyelem-kenyéren.