Versek a hazáról
Vállat a vállhoz, szív összedobogjon!
Kálvin s Luther így int egyiránt;
Ur Jézus Krisztus, tüzed itt lobogjon,
Te vagy az Ut, mutass jó irányt!
Itthon vagyok, haza jöttem,
Üdvözöllek szülőföldem;
Mely után e szív sovárgott,
Láthatom már rónaságod,
Szent szabadság képe te.
Már ébredez s kél a virág sírjábul
És nyitogatja álmából szemét;
Ég-föld szépségén örvendezve bámul,
S azt súgja: oh mi édes, jó a lét!
Vásznát teregetve hol Nausika játszik,
A mosolygó mennybolt hol messzire látszik.
Égiek álmától hol balzsamos a lég:
Ott élni, oh Hellász, öleden ohajtnék!
Szigorú szeme meg se rebben,
Falu még nem várt kegyesebben
Városi bujdosóra.
Sziklaszálas, napbarnított apám
az eke érdes szarvát fogva
öregedett meg
Anyám, liliomlelkü édesanyám
sarlóval kezében érte meg
az ötvenedik évet.
Trombita harsog, dob pereg,
Kész a csatára a sereg.
Előre!
Süvít a golyó, cseng a kard,
Ez lelkesíti a magyart.
Előre!
Emlékezés karácsonytalan advent idejére
Későn és más lélekkel,
"Holnap" holnaputánján
Jutottam el szívedbe
Ady városa, Várad.
Szob: gyermekemlék... rózsás nyári reggel...
Hajóraszállás: boldog izgalom;
A Duna képe, parti zöld hegyekkel,
Út Budapestre napfényes habon.
Kitárul a róna.
És a halmok halkan merülnek be
Mint a végső partok a tengerbe
Mint a dolgok majd az idők végén
Visszaolvadnak megadón, békén
Az egy ősanyagba.
A végtelen nagy pusztaságban
Kereng a vén sas egymagában.
Szállhatna fent az égi tájon,
De vonja vágya, hogy leszálljon,
Ahol tisztes öreg kort ére:
A szép magyar föld kebelére.
Alaposan mérlegelni csak az Isten tudja,
Hogy a két legnagyobb kínnak melyik a nagyobbja.
Ha a gyermek és a Haza latra volna téve,
Vagy az anya, vagy a honfi össze lenne tépve.
Virágos kertemben halál nyomát látom,
Fonnyadoz, hervadoz a sok szép virágom.
A nap fényessége elment, más vidékre,
Száradoz a gyökér, nincs víz öntözésre.
Az én kis falúmba
Mikor haza megyek,
Ismét gyerek vagyok,
Az egykori gyerek:
A kertet, a mezőt
Boldogan bejárom
S úgy örülök minden
Haszontalanságon!