Versek a hazáról
Kicsi földdarab, Erdély, enyém vagy.
Bensőm melegében hozzásimul arcod
édesanyám arcához, ki messze, más határon
őrzi a képét itthonmaradt fiának.
Akkor én majd nem erre járok,
Nem Napfény-országban rogyok össze,
Magyar árok lesz az az árok.
Akárhová huz szived és agyad,
akárki a kedvenc vitézed: a
Duna táján megvonva magad,
te csak Hazád nézzed.
Mint jó testvér testvért ölelni fut,
E költemény hozzád is ugy röpül. -
Dal vagy te hölgy - az ihletés dala,
Szinészetünk dicsőitéseül.
Vörös sziklák felett
Oly jól esik nekem,
Hazám vidékein
Körültekintenem.
"Mária, Jézus" - ígyen seregeltek
Kósza legény, asszony és gyermek
S liliom-lyányok drága csapatai.
Rám köszöntik a poharat,
Nem tudom, hogy mi van benne...
Mindegy nekem akármi van,
Ide vele a kezembe!
Állj meg, akárki vagy! s tekints e táblára:
Itt nyugszik, s változik hajdani porára
A nagy Orcziaknak jeles unokája,
István, az ifjúság fő dísze, példája,
Ki tizennyolc nyarat fellyül alig ére,
Hogy éltének jutott hervasztó telére.
Tanyánk
Széljárta, puszta szirt.
Állunk a csúcson viharban, napba nézve.
Kitárjuk keblünk,
Hogy a föld minden zendülése,
Mi egyik pólustól a másik pólusig
Az embereken átremeg,
Fájó szívünkön megszűrve...
Atyai csókoddal homlokomon
hívőn alszom el s álmodom álmomat,
szent ajándékodat, én Uram.
Éjszaka van. A végtelenség
ezer fényes szemével reámmosolyog.
Idegen éjszakákon
Lelkem sokszor feléd oson.
Reszkető karral megölellek
A messzeségből kicsi városom.
Börtönbe zárták büszke lelkemet,
Erőtlen lelkek roppant börtönébe.
Alföldi por, rút szürkeség temet
S a némaság borúl fejem fölébe.
Csatára fel, csatára fel!
Zászlónk felett, mint égi jel,
A diadal kirontó fénye
És a hazának biztató reménye.