Versek a hazáról
Tanyánk
Széljárta, puszta szirt.
Állunk a csúcson viharban, napba nézve.
Kitárjuk keblünk,
Hogy a föld minden zendülése,
Mi egyik pólustól a másik pólusig
Az embereken átremeg,
Fájó szívünkön megszűrve...
Atyai csókoddal homlokomon
hívőn alszom el s álmodom álmomat,
szent ajándékodat, én Uram.
Éjszaka van. A végtelenség
ezer fényes szemével reámmosolyog.
Idegen éjszakákon
Lelkem sokszor feléd oson.
Reszkető karral megölellek
A messzeségből kicsi városom.
Börtönbe zárták büszke lelkemet,
Erőtlen lelkek roppant börtönébe.
Alföldi por, rút szürkeség temet
S a némaság borúl fejem fölébe.
Csatára fel, csatára fel!
Zászlónk felett, mint égi jel,
A diadal kirontó fénye
És a hazának biztató reménye.
Mint éhes ölyv ártatlan martalékát
A sors széttépte a költő szívét.
Sötét felhők borítják láthatárát,
Csüggedve néz a végtelenbe szét.
Földrengés, vagy villámcsapás alatt
A Hargitán egy szikla meghasadt.
Csallóközi kis faluban
Harangoznak délre,
Ebédet főz kovácsmester
Hites felesége.
Erős kővár a' nagy Isten,
jó véd harczbajok vasa.
Ő támogat az inségben,
melly mostan reánk csapa.
Hol sima a föld, egyenes az élet;
A szem, a lélek, messzetájra lát;
Hol a verejték gyöngyöző hatalma;
Minekünk is itt szerzett Ujhazát...
Messze, messze,
Álmok ködébe veszve,
Vonulnak a darvak
Nyugatnak.
Mint ólmos ég alatt lecsapódva, telten,
füst száll a szomorú táj felett,
úgy leng a lelkem,
alacsonyan.
Leng, nem suhan.
Egy élénk fiúcska, a kiben a lelket
Isten már növeszti; a ki már figyelget,
És kezd számot adni arról, a mit érez,
Így szólott apjához, édes szülejéhez...
Vállat a vállhoz, szív összedobogjon!
Kálvin s Luther így int egyiránt;
Ur Jézus Krisztus, tüzed itt lobogjon,
Te vagy az Ut, mutass jó irányt!