 | Zajzoni Rab Istváncsángó költő |
Csak ne mosolyognál
Rám oly édesen,
Hogy szerethetnélek
Szívben csöndesen.
Borulj, kedves rózsám,
Borulj az ölembe,
Illatos fejedet
Hajtsd le a kezembe.
Előttem Petőfi,
Béranger és Heine.
Hogyha a szent lélek
Szivembe lövelné,
Mi szép, nagy és remek
Vagyon e háromban,
S összeolvadnának
Hárman a dalomban...
Ifjuságom poharába
Bort ne töltsetek hiába;
Nem kell nékem többé lélek,
Ily világban minek éljek?
Hol vagy gyermekkorom?
Mikor vevél búcsút?
Mikor füzéd a gond
Láncára a fiút?
Betértem a korcsomába,
Betértem és nem hiába,
Mert gyönyörű barna lányra
Esett az én szemem párja.
Ha kimegyek az utcára,
Rá-rá nézek sok szép lányra,
Mind mosolyog a lángadta,
Szerelem a gondolatja.
Zeng a patak az erdőben,
Lánykák figyelnek dalára,
Leborulnak, csókot ejtnek,
A szent dalnok ajakára.
Lelkemadta teremtette,
Az ágyam már megvetette,
Megvetette halálágyam
Az én égbe rontó vágyam.
Ezeradta csaplárosa,
Kancsóját penész nyaldossa;
Bort bele, ki lelke vagyon,
Szomjúhozom szörnyen, nagyon!
Mikor én kis gyerek voltam,
A lányokra nem gondoltam:
De mikorra legény lettem,
Sok szép leányt megszerettem.
Álmodj, kis galambom,
Nyíló rózsakertről,
Csalogány daláról,
Drága kedvesedről.
Hétfalusi bárány-nyereg,
Messze jár a harcos sereg,
Paripámra azt a nyerget,
Utól érem még a serget.
Nem gondolok e világgal,
Tele szívem tűzzel, lánggal,
Tűzet, lángot szórok széjjel,
Nincs körülem soha éjjel.
Lányka, égnek vagy szülöttje...
Lányka, égnek vagy szülöttje,
Arcod örök tavasz kertje,
Rózsás fényes paradicsom;
Engedd, hogy nekem virítson!