 | Zajzoni Rab Istváncsángó költő |
Ki zeng oly édesen,
Édes keservesen,
Elő varázsolván
A nap sugárait,
Álomból ébresztvén
A rétek lányait?
Ilyen kinos, ilyen hosszu éjszakám,
A mióta élek, még nem volt talán;
Az én barna, az én gyémánt kedvesem
Bársony ujja nyitva tartja a szemem.
Gyepen hever a juhász,
Szépen legel nyája,
Nem jő, kire régen vár,
Kedves kis rózsája.
Erdély országában
Nagyra növekedtem,
Erdély országában
Először szerettem.
Holtig szeretlek
Téged, angyalom,
Mit érted érzek,
Zengni nem birom.
Táncra, fiak, hadd vigadjunk
Isten igazában,
Ne legyen ma bú vagy bánat
A magyar hazában.
Hétfaluban a hány legény,
Annyi lány,
Lány -, legénynek öröm lángol
Ajakán.
Örvendjetek, a réz angyalát!
Verjétek föl ezt a bus hazát,
Busult szegény, busult eleget,
Alig ösmeri az örömet.
Csak Erdélyben nőnek
Angyal képü lányok;
Innen válasszatok
Nőket ti, királyok.
Dacos barna lányka, szeretlek,
Dacodnak én harcot izenek,
S ha enyém lesz babér, győzelem:
Sorsod holtiglan veszedelem.
Rózsa illatával
Kented hajadot,
Csillogó harmattal
Mostad arcodot.
Magyar fiak, magyar lányok,
Rám figyeljetek,
Én buzgóbban, mint titeket,
Mitsem szeretek.
Az én eszem furcsa madár,
A szép lányok kertibe jár,
Gyönyörködik a rózsában,
A szerelem rózsájában.
Nem száll álom a szememre,
Gondolok szép kedvesemre,
Nem egyéb a gondolatom,
Minthogy őt mikor birhatom?
Mire való tenger kincsem,
Hogyha feleségem nincsen?
A ki nem bir feleséget,
Nem birja a legszebb kincset.