 | Zajzoni Rab Istváncsángó költő |
Mikor én kis gyerek voltam,
A lányokra nem gondoltam:
De mikorra legény lettem,
Sok szép leányt megszerettem.
Nincsen nékem tulipánom,
Ha nincsen, én nem is bánom;
Piros arcom, mint a rózsa,
Mint a nyíló basarózsa.
Az én, az én arcom
De piros,
Az én, az én bajszom
De zsiros;
Piros arcom, zsiros
Bajuszom,
Szeretsz-e igy, kincsem,
Galambom?
Holtig szeretlek
Téged, angyalom,
Mit érted érzek,
Zengni nem birom.
Lelkemadta vig barátok,
Hogy is bukkanék reátok?
Isztok mint a malomkerék,
Ez valóban nagyon derék.
Nem száll álom a szememre,
Gondolok szép kedvesemre,
Nem egyéb a gondolatom,
Minthogy őt mikor birhatom?
Örvendjetek, a réz angyalát!
Verjétek föl ezt a bus hazát,
Busult szegény, busult eleget,
Alig ösmeri az örömet.
Szilárd a föld, de zür a szellem,
Homokkal vegyült izzó fém,
Hatalmason foly a világra,
Rá önti holmi bányarém.
Nem nevezném egyébnek a szerelmet,
Ha e helyett akarnátok egyebet,
Mint az élet rózsájának, mely azért
Virit, hogy szivünkből szíjjon piros vért.
Illő keresztényhez,
A templomba menni.
Letérdelni s szépen
Áhitatos lenni.
Szembe fütyöl dél és éjszak...
Szembe fütyöl dél és éjszak,
Kegyetlen fütyölnek,
Egyik hévvel, a más jéggel
Egymásra ömölnek.
Rózsa illatával
Kented hajadot,
Csillogó harmattal
Mostad arcodot.
Hogyha lelkem felleg volna, melynek
Méhében gyors villámok rejlenek,
És te, lányka, reá mosolyognál:
A legszebb verőfény születne meg.