Udvarló versek
Mióta meglátott szemem,
Éjszaka van a szivemen,
De oly szelid ez az éjjel:
Méla csenddel, holdas fénynyel...
Úgy kellene fürkésznem a nyomodban,
Kis életed álságát mintha bánnám,
Mintha egy kicsi, hazug, halavány lyány
Fontossá lett légyen, mert szeme lobban.
Szép a harmat égi gyöngye,
Mely pihen virág ölében,
Nap sugara száll le hozzá,
S felcsókolja lánghevében.
Ah ne pillants rám, leányka,
Ah födözd be kék szemed:
E tekintet, e mosolygás
Elveszítnek engemet.
Oh ne mondja nekem senki többé,
Hogy ma nem történnek már csudák!
Történnek még, csak hogy a világnak
Eseményit sokan nem tudják.
Hajadnak színe oly setét,
Varázsló tűz ég szép szemedben,
Od' adnám szívem életét,
Érted mindent, ha kellemedben
Csak egyszer rám tekintenél.
A kihez égő gondolat
Kapcsolja lelkemet,
Te életemnek angyala,
Fogadd szerelmemet.
Tudom: ma zengőn szerelemről szólni
bűn s talán vétek szeretni is ma.
Az érzelgés most haszontalan holmi,
mikor az ember elméje s izma
meg kell, hogy feszüljön harcban egy jobb holnapért.
Selymes, illatos orgonák alatt
Suhanva, halkan egy lányka haladt,
Szive forrongó érzéssel tele,
Bűbájos álom incseleg vele;
- S a tó felől egy fiú jött s köszönt:
"Ha megengedi, elkísérem Önt?..."
És ment a lány a fiú oldalán,
És csattogott a csalogány...
Haj, haj, haj,
Beh szép selyemhaj
Ez a leányhaj!
Bomlott fürti tengerében
Hattyuvállak fürdenek benn.
Mikor elszunnyadtam,
Eszembe forogtál,
Mikor felvirradtam,
Eszembe jutottál.
A csillagok rólad beszélnek...
A csillagok rólad beszélnek,
Téged nevez a kikelet;
Neved dalolja minden szellő
S minden madár a lomb felett.
Száz ezüsthúrú hárfa a lelkem.
Száz ezüsthúron cseng fel a dal.
A te szépséged dalolója lettem,
S száz ezüst húron
A bánat játszik csontujjaival.
Ha kék szemed ég volna, úgy
Ránéznék szüntelen,
Ha hajnal volna rózsaszád,
Fölkelnék éjfelen.