Versírás
Egészen jó verset én nem írhatok,
Mert Petőfi nem vagyok.
Lelkem folyvást viharzik,
Árad, dagad,
S fölötte egyre rajzik
Kép, gondolat.
A fájdalomból sohse lesz dal,
Vagy csak idővel, mikor enyhül.
Az én bánatom
Végtelen, mély, mint a tenger,
S mint ez, gyöngyöket terem.
A költők már Hazát, Szerelmet,
Hitet, Eszményt - mindent megénekeltek:
Női szívet és büszke férfikart,
S itt hagyták Lőwynek - a Szart.
Most, most szeretnék valamit mondani,
Valamit, ami több mint a szó,
Tarkább a színnél,
Zengőbb a rímnél,
Amit nem mondott előttem millió.
Utra készen messze szálltak
Tűnő álmok emlékei.
Vihar, tenger vár reátok:
A vélemények ezrei.
Égnek a lelkemben gyönyörű szavak
És nem tudom papírra vetni őket...
Én nem írtam még verseket
Sem szépeket, sem nyerseket
S itt állok mostan, íme, ím,
S eljátszom másik rímein.
Ha soká gondolok gyermekéveime,
Fiatalkoromra, régi szerelemre;
Mint a záporeső az elszikkadt tájra,
Úgy hat e gondolat lelkem világára.
Azok a néma nagy tragédiák,
Hol vér nem foly, csak titkos könny pereg,
Vad örvényt rejt a síma felszín mélye,
Megoldás nincs - se bűn - csak bűnhödése,
Ó azok sujtók mindenek felett.
Amit éreztem
Amit elsírtam,
Arról álmodtam,
Versbe megírtam.
Gránitsziklából, döngő kalapácscsal
Szikrázva zengő rímeket kiverni,
Valaha ez volt a poetikám,
Mindent akarni, mindent merni,
Vágtatni villám-robogással
Lánggal lobogó meteor-paripán.