Agyagási Károlyorvos, költő, író és műfordító |
Leveletlen a fa, bánatos az erdő,
Gyászruhaként borul rá a sötét felhő.
A szomorú csendet semmi sem zavarja,
Halott levél és ág levannak tarolva.
Oly szegény volt egy legényke,
Mint a templomi egérke.
De oly erős volt a lelke,
hogy a nyomort nem ügyelte.
Írni! Írni! - erős hangon kiáltja rám valaki,
Ilyen erős parancsszónak nem jó ellentállani.
Ez a nagyúr, mint despota úgy lakik a lelkemben,
Parancsára millió sejt rezdül meg a fejemben.
Éj-nap kínosan vergődöm szomorú időkben,
Bár a remény biztat, mégis nagy a szenvedésem.
Világrázó, nehéz napok gyűlölt légköréből
Visszaszállva erőt veszek más nehéz időkből.
Repülj gondolatom ki a nagyvilágba,
Hogyha megszülettél, mért is lennél zárva?
Alaposan mérlegelni csak az Isten tudja,
Hogy a két legnagyobb kínnak melyik a nagyobbja.
Ha a gyermek és a Haza latra volna téve,
Vagy az anya, vagy a honfi össze lenne tépve.
Komor arculattal, fájdalmas lélekkel,
Nyugatra tekintek pirosrasírt szemmel.
Nyugati láthatár távoli ködébe,
Belevegyül lelkem végső reménysége.
Nyughatatlan fantáziám mért nem tudsz pihenni?
Mért akarod a gazdádat új kínnak kitenni?
Hisz' te úgyis csak a múltban találsz jó talajra,
Ha azt újra megbojgatod: foly a könnyem árja.
Virágos kertemben halál nyomát látom,
Fonnyadoz, hervadoz a sok szép virágom.
A nap fényessége elment, más vidékre,
Száradoz a gyökér, nincs víz öntözésre.
Elveszett hazámnak Emporiuma,
Sűrű könnyeimnek megindítója.
Mielőt rám szállna az örökös est,
Búcsúzkodni jöttem hozzád, Budapest.
Nagy árvíz sodrába jutott nemzetem,
Arra kérlek, hallgasd meg az énekem!
Hogyha csüggedsz, el vagy veszve örökre,
Fojtó hullám vészes árja kerül fölédbe.
Pár év előtt itt jártam még végső búcsúzásra,
Sírva-ríva mentem vissza mostani hazámba.
Nem reméltem az Istentől oly nagy kegyességet,
Hogy mégegyszer látni fogom a szép Magyar-földet.
Új mese született izgatott agyamban,
Leírjam? Ne írjam? - töprengek magamban.
Talán jobb is volna társaihoz tenni
S a nagy semmiségbe magammal elvinni.
Mint mikor a visszhang távolból jön vissza,
Melynek suttogása elvegyül a zajba.
Miként a naptányér fényes karimája
Alig látszik hogyha a köd útját állta.