Londesz Elekíró, költő és újságíró |
Itt legszomorúbb az ősz arcának hervadása:
Levelet könnyező, megvénült fák alatt.
Utánad száll a szélben a hervadt lomb sírása
És közöttük haladva, lelked mélyére ássa
Érzést felszaggató körmét a hangulat -
És meg-megállsz merengve és vissza-visszanézel,
Hogy búcsút integethess egy sírnak árva kézzel,
Mert félsz: talán utólszor lehettél még ma itt...
Zúg a sötét erdő felettem
És hallgatom felejtkezetten,
Mint orgona búgását áhítat,
Mely szikkadt medrű lelket
Érzéssel átitat.