 | Tóth Kálmánköltő, dráma- és újságíró és politikus |
Eljött az ősz, eljött ujra,
Fa levelét a szél fujja -
Boldog a fa, hej mert neki
Van még elég mit veszteni!
Sírjon, ríjjon a hegedü,
Bánatomat sírja,
Míg a hajnal az ablakot
Be nem pirositja.
A gárdának a jelszavát
Egész világ hangoztatja:
"A francia gárda meghal,
Hanem magát meg nem adja."
Nekünk is volt egy jelszavunk,
Lázba jött a honvéd tőle:
Nem volt abban a halálról,
Nem volt abban megadásról...
Teljes, egész életedben
Nagy számoló voltál mindég:
Számitgattad az erőket,
Hogy eltaláld a hon üdvét.
Ha szerettem, megbántam,
Valamennyi, kit szeretünk, hálátlan;
És ha aztán gyűlöltem:
Nem a bántót, csak magamat gyötörtem.
Ide látszik a házatok ablakja...
Szomorúfűz, bánatfa van alatta.
Ugy szeretem, hogy odanőtt, legalább
Rám is gondolsz, hogy ha látod azt a fát.
Még elvehetik vagyonod,
Vagy katonának gyermeked,
Emberi kéz gyüjtötte azt,
Ez meg anyától született.
Emberektől eltitkolám
De sirodnak mind megmondtam,
A mit mélyen szenvedek én:
Vádat, szégyent, nagy titokban,
Hogy megölőd tán én voltam!
Hogy elhallgattak a dalok,
Mik azelőtt zengének;
Lásd, lásd, tied volt egyedül
A világban járt ének.
Megálmodtam egy álomban
Nagy hűtelenséged:
Rózsás, piros koporsóban
Láttalak volt téged.
Halovány az őszi rózsa,
Hullóban a levél róla,
Oly halovány, szine sincs már...
Oh oly beteg ez a kis lány.
- Kik voltak a honvédek, jó apám,
Hogy annyit emlegetik nevüket?
- Midőn hazánkra törtek hét felől,
Őket szülé a nemzet-becsület.