 | Tóth Kálmánköltő, dráma- és újságíró és politikus |
Futó ember még semmit nem talált,
Ám gyakran az, ki fontolgatva járt...
A nagy magyar ünnepnek vége,
A gyászoló nép szerte ment,
S most ujra járja a német szó,
Az "Orpheum" és "Neue Welt".
Ha valahol társaságban
Rajtam egy kis vidámság van,
Csak rád kell gondolnom ottan,
Hogy mindjárt elszomorodjam.
Fölmentem a hegytetőre
S lejöttem a hegy tövihez:
Fenn a föld már kővé mered
S lenn a szikla porlani kezd.
Jer, menjünk ki az erdőbe, kis fiam,
Ott magány van, ott nincsenek annyian,
Olyan puha, olyan tiszta ott az út,
A világé meg göröngyös és hazug.
A jászolban fázott ám a
Kis Jézuska lábacskája,
De azok a jó tehenek
Meleg párát fújtak rája.
Átkom volt az énnekem már,
Hogy a kiket szeretek:
Mind mind boldogtalanokká,
Nyomorúkká legyenek.
Szól a lélekharang...
Huzzák valakire,
Akárkit kérdezek,
Nem tudja, hogy kire.
Ülünk szépen egymás mellett,
Ülünk szépen csendesen,
Égre szegzem szememet én.
Te a földre, édesem.
Nem! nem!... ennek hinni kell
Ha ez is csal, ez a homlok,
Megtagadom az ég-boltot
Fényes csillagezrivel.
Eljött az ősz, eljött ujra,
Fa levelét a szél fujja -
Boldog a fa, hej mert neki
Van még elég mit veszteni!