 | Tóth Kálmánköltő, dráma- és újságíró és politikus |
Hát hisz minden könnyen menne,
Csak az eszünkbe ne lenne
Az a régi gyermekmese:
Hogy Attila itten lakott,
S nekünk apánk, másokra meg
"Az Istennek ostora" volt.
Katangkóró tévedezget az uton...
Mért is élek voltaképen, nem tudom,
Katang élte a czéltalan bolyongás,
Az én egész életem is semmi más.
Csaplárosné piros virág,
Egy csattanás nem a világ,
Csókoljon meg, ha szive jó,
Áldja meg a mindenható.
Egy herczeg és herczeghölgy
Menyegzőt ültenek:
Száz hódolatra készült
Az ünneplő sereg.
Oda van már, minden oda!
A koszorú fejeden;
Czél nélküli tengődés lesz,
A mely nem visz soha révhez,
Az én egész életem.
Mi vonja ugy fejed a te kis kezedre?
Tán a mik a rózsát
A bokorra vonják,
A nagy szépség súlya, a nagy szépség terhe?
Búra hajlik a szomorú-fűz ága...
Búra hajlik az én éltem világa.
Édes szülém váltig biztat, de tudom,
Hogy a nyarat általélni nem fogom.
Jer, menjünk ki az erdőbe, kis fiam,
Ott magány van, ott nincsenek annyian,
Olyan puha, olyan tiszta ott az út,
A világé meg göröngyös és hazug.
Olvastam valaha
Tudósok könyvéből,
De csak most hiszem el,
Hogy oly hamar vénül
Az idő.
Mily szép, terebélyes amott az a fa,
Tündérkezek ágait összefüzék,
Törzsét is a lombok ugy eltakarák,
Mint a sürü fátyol a zárda szüzét.
Szép vagy, midőn elgondolkozva állsz,
S mint a hattyú meghajtod nyakadat,
Szobor, ha volnál, mondanák reád:
Ugy szült téged egy ihlett pillanat.
A nagy magyar ünnepnek vége,
A gyászoló nép szerte ment,
S most ujra járja a német szó,
Az "Orpheum" és "Neue Welt".
Benyujtottam a kalapom
Egy kis lánynak az ablakon...
S a mikor kiadta,
Bokréta volt rajta,
Csak az a kár benne,
Hogy bánatot hajta.