Szomorú szerelmes versek
Egy két évben egyszer, egyszer
Összejövök még vele,
S bár életét összudúltam:
Nem vádol tekintete.
Őrizkedjél meddig lehet a lánytól,
Légy te tőle meddig lehet jó távol,
Ha rabjává tesz, széttépi szivedet,
Fölveri eddig nyugalmas életed.
Egymás mellett el-elmegyünk,
S mind a ketten fölnevetünk -
Fölnevetünk, fölkaczagunk,
Azt hinnék, hogy semmi bajunk.
Nem jön ajkamra több ének,
Elhallgatnak a dalok;
Oh miért is zengenének,
Hogyha te nem hallhatod.
Kevélyen mondám a bérczeknek:
- Mig jártam fönn a hegytetőt -
Szivem, mint sziklátok, kemény lett,
Ah végre nem szeretem őt!
Mit ér nekem: hogy elsorvadsz, elégsz,
Mit ér nekem: hogy megroskadsz a vágytól.
Mit ér nekem: hogy izzó nap szerelmed:
Még egy szilánk se hull rám sugarából.
Én mondtam azt első néked,
Mikoron még gyermek voltál,
Én mondtam: hogy minő szép vagy!
Mire aztán elpirultál.
Látom szemed: a hűt, a jót, a tisztát,
Mintha a menny kapuját reám nyitnád.
Hamis egy tőr szépséged, leányka,
Hamis egy tőr, én belé akadtam,
S a sasoktól, kikkel szállni kezdtem,
Lenn a völgyben búgva elmaradtam.
Ha te ugy szeretnél
Ahogy én szeretlek,
De sohase volna
Nevető jókedved!
Miska huszár a szakácsnét
Sej-haj, kerülgette váltig.
Csak egy csókot kunyerált, de
Sej-haj, nem jutott odáig.
A szerelem nem egyéb,
Mint egy csalfa gyermek,
Ki hamis szemeivel
Mosolyogva ver meg.
Rejtsd előlem kéjre lobbant
Szép szemed sugárait!
Rejtsd előlem édes arczod
S lelked annyi bájait!
Éjfél. A Rotond méhe tágul!
Ki zörög még a zongorán?
Fejem a zöld méregtől kábul,
A montparnassei éjszakábúl
Menekvés nincsen ily korán.