Szomorú szerelmes versek
Éjfél. A Rotond méhe tágul!
Ki zörög még a zongorán?
Fejem a zöld méregtől kábul,
A montparnassei éjszakábúl
Menekvés nincsen ily korán.
Csonttá fagy az, akit szeretnek:
Minden csöpp vér, mely hull miatta,
Belekeményül jégbe, fagyba.
Ha szerettem, megbántam,
Valamennyi, kit szeretünk, hálátlan;
És ha aztán gyűlöltem:
Nem a bántót, csak magamat gyötörtem.
Csalfa volt hő esküvésed,
Változékony lenge kép!
Csalfa, mely szemedben égett,
A szerelmi láng.
Szamosmenti füzek között
Elmerengve járok...
Bólintgatnak, köszöntgetnek
A fák s a virágok...
Szerettelek téged
S szerelmem jutalma
Lett a búbánatnak
Óriás birodalma...
Zenének hangja mellett
Vidáman foly a tánc,
Az ifjak hő szívére
Borul szerelmi lánc.
Szent György-nap éjén sipitók,
Nyugtalanok a denevérek:
Dohos várak ó termeiben
Táncolnak az özvegy legények.
Temetés lesz, komor, gyászos;
A koporsó vadvirágos.
A koporsó szivem; benne
Halott szivem nagy szerelme.
Aki víg legényéletnek örvend,
piros virágot tűzet süvegjére
s kacagva síró, keserű kedvébe
csókizű óbort nevetve hörpent.
Széttépek minden hazug fátyolt,
E színlelést tovább nem állom!
Miattok, kiket bánt szerelmünk,
Meddig lesz álarcz még orczánkon?
Életet keresek
S köröttem a szívek: csupa árnyék,
Mintha néma harangok közt járnék.
Kicsi asszonyszív, törékeny játék,
Ha a kezembe fognálak egyszer,
De rosszul járnál, de rosszul járnék.
Szonettek, lányai a fáradt örömeknek,
Óh élő bánatoknak halk léptű hirdetői!
Bús kővé merevülnek palástom dús redői,
Szép, szózatos szoborrá az asszonyt-váró leplek.
Hiába küldtelek, hiába mentél,
el nem kerüllek, szűkek a falak.
Én találkozom néha asszonyokkal,
Akik hozzád hasonlítanak.
És tudom már, hogy többen vagytok.