Hűtlenségről szóló versek
Hideg szél fuj észak tájról,
Rossz hirt hallok a babámról;
Azt hiresztelik reája,
Legények járnak hozzája.
Visszajöttem a Tátrából félig-meddig holtan,
Ennélfogva utókúrán tengerparton voltam.
Nem hittem, hogy a tenger most ily unalmas légyen,
Hárman-négyen ácsorogtunk naponta a plédzsen.
Egy pár galamb, férj s feleség,
Egymásban üdvöket lelék,
A míg csak egyszer - oh bubánat! -
A szomszéd dúczban ellenségök támadt:
Egy özvegyül maradt búbos galamb,
Kinek fő czélja a kaland.
Ég-kék szemedben köny sem csillogott,
Midőn búcsúra nyújtott kis kezed
Utolszor vontam égő ajakamhoz
S könyezve mondám: "Ég legyen veled!"...
Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.
Zavaros a Duna vize,
Csalárd a szeretőm szive;
Csalárd szivű, hamis lelkű...
Be kár, hogy oly szép termetű!
Jaj de csalfa, jaj de csalfa
A leány,
Hány elhagyta a kedvesét,
Jaj de hány!
Hull a levél le a fáról,
Kedves rózsám mért haragszol?
Ne haragudj, békélj már meg,
Az Isten is csak úgy áld meg.
Édes kislyányom, nyisd ki a szemed,
Tágas, egyetlen kékjét a világnak,
Mert az én vak szemeim ezután
Csak teáltalad látnak.
Valamit még szivemben tartok,
Forró, nagy hálát, édesim,
Asszonyaim, leányaim,
Hogy olyan könnyü vállal csaltok
S mégis bennetek úgy hiszek.
Csitri-asszonynak, akit mostanában szerettem
Halszemű, komisz fajankó-népség
addig rázta öklét felénk míg
leszakadt az égbolt s nem találjuk egymást
soha többé.
Ha csak ez kell: isten veled, babám
Ki mást csak néz is, engem nem szeret;
Emlékem úgyis fél-emlék csupán -
Isten veled.
Várnod egy jelre, várnod egy szóra;
Egyszer egy héten egy lopott óra
S ehhez vesszőfutásban érned:
Ezt adhatom, szegénykém, néked.
Hol a virány, amelyet gondolok?
Hol a leány, kiért e szív dobog?
Virány, szent halmain hogy nyugodjam én;
Leány, hogy lángba szálljak kebelén.
Ne nézz reám!
Bájolsz, de nem hiszek;
Ne szólj hozzám!
Ámítsz, nem értelek:
Pillantatodban csáb orgyilka reng,
Minden szavadban egy tört eskü zeng.