 | Tóth Kálmánköltő, dráma- és újságíró és politikus |
Nem, nem az a halál, ahogy itt nevezik,
Ha koporsónknak a födelét szegezik;
Nem, nem az a halál, amit a léha hisz,
Midőn a gyászszekér a temetőbe visz;
És az sem a halál, midőn már más sirat:
Öröm vagy fájdalom, bú vagy érdek miatt -
Ah az, az a halál: midőn még itt vagyunk:
De halva és magunk siratjuk - önmagunk!
Jobb is, hogy csak mint az árnyék,
Ugy kövessem életutad,
S hogy nyomodon áld valaki,
Ezt te soha meg ne tudjad.
Mért nem tud a patak szólni,
A holott én sokszor járok;
Oh mért nem tudnak beszélni
A hegyek, völgyek, virágok.
Sorsunk az, hogy soha sem
Lehetünk egymásé;
Lassan elhervadok én,
Te meg leszesz másé.
Messzebb vagyok tőled ismét,
Hanem azért közelebb:
Mennél tovább esem tőled,
Annál vágyóbb és erősebb
Lelkemben a képzelet.
Nem! nem!... ennek hinni kell
Ha ez is csal, ez a homlok,
Megtagadom az ég-boltot
Fényes csillagezrivel.
Ülünk szépen egymás mellett,
Ülünk szépen csendesen,
Égre szegzem szememet én.
Te a földre, édesem.
Maradjon ez sejtelemnek,
Fél igaznak, fél álomnak,
E szót, mely már ajkadon van,
Nekem soha ki ne mondjad.
A jászolban fázott ám a
Kis Jézuska lábacskája,
De azok a jó tehenek
Meleg párát fújtak rája.
Fölmentem a hegytetőre
S lejöttem a hegy tövihez:
Fenn a föld már kővé mered
S lenn a szikla porlani kezd.
Ha valahol társaságban
Rajtam egy kis vidámság van,
Csak rád kell gondolnom ottan,
Hogy mindjárt elszomorodjam.
Nem gondolok a világon senkire,
Nem kell nekem a világon senki se.
Fölkerestem drága sirját,
S odaérve, földre hulltam,
Hideg márvány-keresztjére
Csókjaim közt leborultam.
Naptól virít, naptól hervad a rózsa...
Hogy szeretlek, mit tehetek én róla?
Nem tehetek, nem is teszek, nem bánom,
Te vagy nekem egyetlenegy világom.
Átkom volt az énnekem már,
Hogy a kiket szeretek:
Mind mind boldogtalanokká,
Nyomorúkká legyenek.