 | Tóth Kálmánköltő, dráma- és újságíró és politikus |
Földindulás mindenfelé...
Hova fussak? merrefelé?
Hova menjek? merre fussak?
Oh e falak összezúznak!
Ah, de mennyit gondolkozom:
Hogy fogadsz majd engemet,
Pirulva-e, elpirulva -
Mint napot a fellegek?
Hegedülnek, szépen muzsikálnak
Jó kedve van az egész világnak,
Ugrándoznak, járják a bolondját,
Én nem tudom, hanem csak ugy mondják.
Piros tüzből sötét korom.
Szeretetből gyülölet,
Gúny lesz a sok szenvedésből,
De senki se tudja meg.
Hamvas fátyol boritja el az eget...
Alig vettem észre, hogy már este lett;
Kinek mindig egyforma a keserve:
Azt se tudja, reggel van-e, vagy este.
Fütyül a szél, az idő már őszre jár,
Szebb hazába megy vígadni a madár...
Én is mennék, de mi haszna, ha velem
Akárhová eljön a bú s szerelem.
Halottnak tettetem
Magam elébb, utóbb,
Hogy megtudhassam azt,
A mit most nem tudok -
Az a titkos kis lány,
Az az én kis rózsám,
Majd csak magára vall
Ott a koporsómnál.
Haragszom a fényes napra is már,
A mióta megcsalt az a kis lány -
Haragszom én az egész nagy
Világra.
Buza közé száll a dalos pacsirta,
Hogyha magát már odafenn kisírta.
A halál egy öreghez eljövén,
Megállt előtte s monda: Gyere vén!
"Ki vagy te?" kérd' ez. - A halál vagyok. -
S köpeny alól kaszája kiragyog.
Futó ember még semmit nem talált,
Ám gyakran az, ki fontolgatva járt...
Haragszik rád az én anyám,
Az én kedves, édes anyám,
Szid is téged nagyon-nagyon,
Kivált ha én nem hallhatom.
Mennyasszony-koszorus hajad
Minden szála legyen áldott,
A mit tőlem érdemlenél,
Szálljon inkább rám az átok.