 | Tóth Kálmánköltő, dráma- és újságíró és politikus |
Katangkóró tévedezget az uton...
Mért is élek voltaképen, nem tudom,
Katang élte a czéltalan bolyongás,
Az én egész életem is semmi más.
Közeleg már, közeleg a pillanat...
Viszontlátom az én kedves fiamat,
Szinte látom: hogy jön be a szobába,
Kicsiny karja, picziny karja kitárva.
Naptól virít, naptól hervad a rózsa...
Hogy szeretlek, mit tehetek én róla?
Nem tehetek, nem is teszek, nem bánom,
Te vagy nekem egyetlenegy világom.
Egy herczeg és herczeghölgy
Menyegzőt ültenek:
Száz hódolatra készült
Az ünneplő sereg.
Ide látszik a házatok ablakja...
Szomorúfűz, bánatfa van alatta.
Ugy szeretem, hogy odanőtt, legalább
Rám is gondolsz, hogy ha látod azt a fát.
Szép vagy, midőn elgondolkozva állsz,
S mint a hattyú meghajtod nyakadat,
Szobor, ha volnál, mondanák reád:
Ugy szült téged egy ihlett pillanat.
Boldog az az apa, mint én,
Kinek isten módot ád:
Hogy örömben fürdethesse
Az ő kedves kis fiát.
Még elvehetik vagyonod,
Vagy katonának gyermeked,
Emberi kéz gyüjtötte azt,
Ez meg anyától született.
Minek mondjátok egyre, szüntelen,
Hogy: égi láng, mennyszikra, szívtavasz,
Én mondom meg, hogy mi a szerelem:
Csupán a vérnek részegsége az.
A gárdának a jelszavát
Egész világ hangoztatja:
"A francia gárda meghal,
Hanem magát meg nem adja."
Nekünk is volt egy jelszavunk,
Lázba jött a honvéd tőle:
Nem volt abban a halálról,
Nem volt abban megadásról...
- Kik voltak a honvédek, jó apám,
Hogy annyit emlegetik nevüket?
- Midőn hazánkra törtek hét felől,
Őket szülé a nemzet-becsület.
A halál egy öreghez eljövén,
Megállt előtte s monda: Gyere vén!
"Ki vagy te?" kérd' ez. - A halál vagyok. -
S köpeny alól kaszája kiragyog.
Nem, nem az a halál, ahogy itt nevezik,
Ha koporsónknak a födelét szegezik;
Nem, nem az a halál, amit a léha hisz,
Midőn a gyászszekér a temetőbe visz;
És az sem a halál, midőn már más sirat:
Öröm vagy fájdalom, bú vagy érdek miatt -
Ah az, az a halál: midőn még itt vagyunk:
De halva és magunk siratjuk - önmagunk!