Czóbel Minkaköltőnő |
Anyaföld, imádlak! hisz' egy vagyok veled,
Csak mint bármely fűszál: terméked, gyermeked.
Te oltasz a szívbe örömet, bánatot,
A test és a lélek erejét te adod.
Fárasztó az élet - csak már vége lenne -
Értelmét nem értem - nincs örömem benne.
Ha illatos nyár tova lebben,
Ősz tisztje, hogy virágot szedjen,
Ki kérdi, a selymes mezőt
Hány díszíté? - Később, előbb
Elhal mind, mind; majd jő a tél,
Kegyetlen-jó, hideg, fehér.
Egy nagy madár ijedve felsívit;
Buddha kinyujtja felém karjait,
Jóságosan szól a kegyelmes Isten:
"A boldogságot mért kerested itten?
De nehéz igy fel a hegynek menni!
Álmaimban nem kisérhet senki.
Hogy birjam el e nagy boldogságot,
Ezt a nehéz gyönyörű nagy álmot?
Szép vetéssel beborítva
Hevesmegye földje,
Jó az Isten, - bő aratást
Igérget a zöldje.
Ködpárák hullám-fátyolán keresztül
Napsugár szivárványos fénye rezdül
Hajnal friss szellő hordja szerteszét
Vad menták illatos lehelletét.
Imádlak téged eszmények eszménye,
Ki alkotóan létre hoztad éltem,
Ki rettentő-kegyelmesen megadtad
Az öntudatot, melyet sohsem kértem!
Bucsujáró helyen jártam,
Áldást kértem, áldást vártam,
Bár mit kértem, - imádságom
Csak érted volt, gyöngyvirágom.
Tavasz ébred a világon,
Bimbó fakad száraz ágon,
Zöld levél, virág lesz rajta, -
Ha az Isten úgy akarja.
Csendesülj le háborgó sziv,
Nem oly messze, még se, még se
Mint hogy látszik, a halálnak
Nyugovása, pihenése.
Szőke hajuk, barna hajuk
Himbál hullámon,
Fehér testük el-felmerül
Kék holdvilágon.