Czóbel Minka

Még él!

Hajnal hasad, reggel ébred -
Harmat-tiszta, szép az élet.

Őszre fordul a nyár heve,
Sárgúl már a fák levele.

Minden szenvedélynek vége,
Csak boldogság, csend és béke.

Aranyba szőtt halvány kéken,
Csengő hangú, távol égen,

Habos, fehér felhők járnak.
Az erdőben könyű árnyak.

Piros gyümölcs fán megérett. -
Csak csendesen, mert felébred!

Nem látjátok, nem halljátok,
Még is hogy mosolyog rátok.

Ő a nagy Pán! -
Szól a monda:
Hogy már meghalt. - De ki mondja?

Hiszen hallom sípját nappal,
Alkonyattal, virradattal.

Hangja megtölti a berket,
Éjjel csillag-sugárt kerget.

S ha letűnt a csillag-álom,
Lepkét fogdos a fűszálon,

Szöcskét űldöz a mezőkön
Gyíkot fog a háztetőkön.

Harmatot szór a virágra
Bimbót csókol minden ágra.

Csak hogy ember meg ne lássa,
Sűrű erdő lett lakása.

Fél a durva emberektől,
Értelmetlen élvezettől...

Virág-szivű szűz leányok
Ti még Pánt is láthatjátok

Hisz tiétek az országa:
Tiszta szivek boldogsága.