Sorsról szóló versek
Folyóvá lett: hát áradnia kell.
S a sorsa két part közt folyatja el.
Gond, te bujkálsz! Úgy megszoktalak,
Bár rút legény vagy, kelletlen alak,
Hogy ily nap, mely mindent derűbe vont,
Kereslek szerte: hol vagy szürke gond?
Hányatik a' zúdúltt tengeren egy Gálya,
Hányja ide 's tova a' habok' dagálya;
Ó szóllj te jártas Ősz, ki a' kormányt tartod:
Elsüllyed é? vagy kiküszdvén veszélyéből,
Végre Védistene' kegyes ügyeltéből
Eléri a' veszélyt eltiltó révpartot?
Sötét szemekkel, űzetvén a sorstól
rongyokban állt meg a hideg kövön,
ahol magasba szökkent a kolostor,
s hideg falak közt nyílt hideg öröm.
Ez nagy küzdelem volt.
És végveszedelem.
De mégis,
De mégis
Ünnep volt, ha sötét is.
Egy részeg ember fekszik a síneken,
A bal kezében tartja a butykosát
És hortyog. Alszik hajnali hívesen.
Az Éj az úton most üget el tovább.
Hallod-e lent, hogy a sárgarigó
aranytrilláit gurítja,
csupa aranyfény a világ,
egész erdőt fény borítja?
Mert gyáva volt és szolga volt
S életét élni sohse merte,
A Sors, a sorsa,
Hajh, be megverte, be megverte.
Az én utam nem híves
Csöndes tanyákra visz,
Hol békés, néma szántók
Lassú esőre várnak.
Eleget fészkeltem
varangyos békák közt,
émelyítő tóban:
kirepülök mostan,
magasságok felé
vezet fel az utam.
Halottak-e már a halottak
Bennem és künn-künn, szerte-széjjel
S volt-e Élet, vagy csak megloptak
Bennünket
S a Sors csak meglopottat büntet?
Ki akarta, hogy megtagadjam,
Örök Sionát messzehagyjam
S visszakolduljam öregen
Magamat ismét únt kegyébe?
Fázó pálmák alatt olvasok
Egy levelet, egy nagy levelet:
Kék lapra írták éles tollal
Gonosz szelek, bőjti szelek.
Vörösen futnak a magyar éjszakák,
és szájuk egy néma seb.
Magyarnak még soha kevesebb.