Szombati-Szabó Istvánköltő és műfordító |
Tavaszi eső után, ó hogyha látni tudnád,
Hogy örvendeznek ilyenkor a fák!
Ó hogyha hallani tudnád hancuros kacagásukat!
Ó hogyha látni tudnád, ahogy egyhelyben lejtegetnek,
A könnyű, lenge menüetteket,
Amiket fejbólogatva tapssal kísérnek az öreg fák:
Örömödben megölelgetnéd sorra
Forró, nagy, boldog szerelemmel...
Hiányzol nékem, drága asszonyom,
hiányzol, mint a bénának a kéz,
hiányzol, mint a sötétből a fény,
hiányzol, mint a jégből a meleg,
hiányzol, mint a süketnek a dal.
Szeretlek, mint a gyökerét a fa
és mint az ajtót a küszöb
és mint a pompa a királyt.
Mint játékot a gyermek, úgy szeretlek.
Ki bort csak máséból iszom,
Kinek hordóm sincs, pincém sincs, pincémben nincs hordó
S hordómban nincs egy hörpintésnyi borom se:
Köszöntöm a bort, minden Nedvek Királyát
S magyar sírva-vígadók szent italát.
Cudar egy sötétség; könnyemet se látom.
Pedig egyebem sincs könnynél a világon.
Te azt mondod, hogy fú a szél.
De én tudom, hogy ami fú, az nem a szél.
Mert hajnalokba-nyúló éjszakákon
Meghallottam s tudom, hogy nem a szél fú...
Az Isten az, aki olyan nagyokat sóhajt,
Hogy végigzúdul a világ felett.
Most indul a Nagy Vadász
(Láthatatlan Madarász).
Itt vigyáz... Ott vigyáz...
Kire ránéz: csupa gyász.
Hol volt, hol nem volt, tán igaz se volt.
Ma túl van minden óperenciákon.
S ha bús fejed most ejted két marokra:
emlékszel még a régi szép napokra?