Czóbel Minka

Hullámok

Emberélet! Feltünik itt-ott egy alakja
Templomban, vásártéren, magányos utakon, mezőn,
Imádkozik ez, szánt amaz, ez szenvedő beteg,
Az már nyugszik virágos terítőn.

Feltűnik itt-ott egy jelenség,
De létének csak egy-egy perczét láthatom,
Lelkűknek legmélyére nem tekinthetek
Éltüknek lánczolatját kezdettől végig nem kisérhetem.

Nem láthatom: testük miként szövödik
Napról napra ujult alakba át,
Nem tudhatom: kinek mikor, hol vége?
Hol szakad az örök nagy mindenségbe?

* * *

Csodás vagy emberélet! Folyamhoz hasonló.
Mely viztömegjét magával ragadja
Milliárdnyi cseppben,
S itt-ott felszinre kerül
Örök törvényű véletlenségből
Egy-egy megfénylő habja.

* * *

Álltam folyamnál fehér holdvilágban
Ködös párákon csillogott keresztül
A viz aczélja
Fehér fényesen,
S folyt a folyam tovább öröklét véghetetlen tengerébe.

* * *

Álltam folyamnál napsugaras délben,
Arany lett habja, szines fényes mélye,
Selymes tömegje át és át ragyogva;
Szivárvány szinek játszadoztak benne

A zöld, a kék,
Viola szinű árnyalat.
Napsugarakból szőtt arany háló alatt.
S folyt a folyam tovább öröklét véghetetlen tengerébe.

* * *

Álltam folyamnál bőszült zivatarban,
Zuhogva ontá iszap-terhelt habját
Öröklét véghetetlen tengerébe.

* * *

És ismét álltam ezüstös folyamnál,
Lassan simúlt el felcsillámló habja
Illattól terhes esti lég alatt.
Lassan simúlt el milliárdnyi cseppje,
Megfénylett itt-ott a hullámok széle,
Megszéditett az örökkévalóság
Emberfeletti fényes gondolatja:

* * *

E milliárdnyi cseppből egy se vész el,
Megy az örök tengerbe, - vissza jön majd
Felhőknek szárnyán,
Ködfátyol páráján.

Ki tudja?
Ezt a csepet mely most fényesen
Szemembe csillan, nem nézte-e régen
E helyen épen
Egy hozzám hasonló élő ember
Sok ezred év előtt lehúnyt szemével?

* * *

Hol az a szem, hol az a gondolat most?

* * *

Megvan! de hol? -

* * *

Csodás vagy emberélet, folyamhoz hasonló!