Versek az időről
Nyögök s mind terhemmel
S aztán nagy, visszatért
Élet-szerelemmel
Kívánkozok a tegnapba.
Háromszáz hatvanöt nap van
Egy leforgó esztendőben.
Hét napot egy hétbe téve
Épen ötvenkét hét lészen.
Ezt tizenkét felé osztva
Az év tizenkét hónapja.
Ó, lásd az idők hetyke lányait,
a napokat, mik engem összemarnak,
ünnepözönnek, boldogságzamatnak.
Emlékezem, hogy tegnap örültem
S körülöttem tegnapok, holtak.
Csak a mát nem látom sehol sem.
Mi lesz holnap?
Mi az élet? Örökös válás...
Alig találkozánk,
Búcsúzni kell, - mert az idő, e
Vén forspont vár reánk.
Ne halogasd napról napra
Óh halandó, tettedet,
Mert nem tudod, ha holnapra
Húzhatod-e éltedet.
Porszem volt, egy kis kvarc, mely könnyü lévén
Belovagolt egy sugárkévén,
S hogy, hogynem, addig hancuzott az űrbe',
Mig belehullt az óraműbe,
S a vén klepsidra, mindazóta
Meggabalyodott bolond óra...
Lovas volt minden nemzetségem,
S már öklömnyi koromba' engem,
Mert velem mindig vágtatott a ló,
Ügy hívtak: a kis "Gyifakó".
Ezredévek jönnek, mennek
Tünő habján a jelennek,
S titkos örvény forgatagja,
Ami fenn volt, leragadja.
Ha én lehetnék az idő,
De jó is lenne néked!
Én téged, szépséges szivem,
Szépséged teljességiben
Jaj, hogy megőrzenélek!
Mogorva vén idő mosolygó leánya
Én reám hijába mosolyogsz, hijába!
Nem epeszt, nem csábít üde ajkad csókja,
Szerelemre nem gyujt arcodon a rózsa,
Szemed hjába ontja bűvös, bájos fényét,
Olyan lettem én már, mintha nem is élnék.