Hűtlenségről szóló versek
Fűben dalolgat a' haris,
Szívben hamis a' szép Maris,
Forog szeme karikája,
Eszemadta kis barnája.
Nincsen ollyan szép leányka,
Mint a' piros kis Jolánka,
Hajnal arcza, éjszeme,
Ő az égiek neme.
Szomorú leszek mig élek,
Már mégcsak nem is remélek,
A' ki elvagyon feledve,
Hogy lehessen annak kedve.
Szól a lélekharang...
Huzzák valakire,
Akárkit kérdezek,
Nem tudja, hogy kire.
Szekeres Katóka kedden, éjféltájba
Sír, zokog magába, magányos szobába.
Feketében jár az utcán,
Feketében, gyászosan:
Hanem azért a ruhája
Libeg-lobog csinosan.
Piros a te kendőd, lobog is.
Fényes a te szemed, ragyog is.
Ó magyar vérbül eredett Menyecske!
Czinkosod' karjánn, ki urad' fejére
szarvakat raggat, hova mégy mosolygva
olly sietéssel?
Dámon, hát csak elfelejted,
férjfi esküvésidet?
Száraz szemmel sírba ejted
pártod által Czidlidet?
Álmomba', halld, szép kedvesem,
Ravatalon feküdtem...
Ránczosképű vén asszonyok
Siránkoztak felettem.
Ne gyónj nekem, minek gyónnál!...
Ne gyónj nekem, minek gyónnál!
Álnokabb vagy a kigyónál.
Ne mentegesd, rózsám, magad!
Ilyen a lány, ilyen marad!
Te gallyas fáknak bús lakossa
e' gyöngyös forradékok mellett!
Hiába titkoltad,
Megsúgta a lelkem,
Hogy te, csalfa kis lány,
Mást szeretsz, nem engem.
Még repdes enyelgve az alkonyi szél,
's csókjára megrezzen a' rózsalevél,
sír Lilla, 's az érre leszögzi szemét,
melly zúgva gyorsíttya előre vizét.