 | Tóth Kálmánköltő, dráma- és újságíró és politikus |
Áhitattal, lassan, félve,
Közeledem szent nevedhez,
Szivemben, mint csengetésre
A templomban, olyan csend lesz.
Titkon viseld szívsebedet:
Hidd el, hogy igy jobban heged,
Jobban heged és hamarabb:
Mint a seb a kötés alatt.
Egymás mellett el-elmegyünk,
S mind a ketten fölnevetünk -
Fölnevetünk, fölkaczagunk,
Azt hinnék, hogy semmi bajunk.
Falu végén egy dombtető,
Rajta nyugszik a temető;
Keresztekkel telistele,
Sokat temettek már bele.
Járkálok a Tisza partján,
So' se jártam én még itten -
Nemde várod kedves folyó,
Mit szólok majd hozzád, mit nem.
Ne irigyeld, ha a világ előtt
Fejét büszkén fenn hordja valaki;
E büszke fő a fáknak árnyi közt
Szomorúan fog majd lehajlani.
Maradjon örökre
A homlokod ilyen,
Ilyen tiszta, sima,
Mint az ég tavaszkor,
S a gondok felhője
Szálljon az enyimre,
Az én homlokomra.
Nézd, a ripők gúnyolódva
Nyelvit öltve emleget:
Kitréfálják, kikaczagják,
Becsmérelik nevedet.
Nem jön ajkamra több ének,
Elhallgatnak a dalok;
Oh miért is zengenének,
Hogyha te nem hallhatod.
Kevélyen mondám a bérczeknek:
- Mig jártam fönn a hegytetőt -
Szivem, mint sziklátok, kemény lett,
Ah végre nem szeretem őt!
Én mondtam azt első néked,
Mikoron még gyermek voltál,
Én mondtam: hogy minő szép vagy!
Mire aztán elpirultál.
Az utczákon éltetik nevemet,
Én itt benn a szobában hallgatom,
Őrizve a te beteg ágyadat
Én jó anyám, szenvedő angyalom.
Nem ugy van itt, mint minálunk,
Minden meg van itt forditva,
Kaputban jár itt a pásztor,
Aztán föld nincs, csupán szikla.
Nem akarok boldog lenni,
Hogy ne fájjon aztán semmi;
Mikor egy mosolynak
Ezer köny a vége,
Nem kell a boldogság
Csak a csöndes béke.
Földindulás mindenfelé...
Hova fussak? merrefelé?
Hova menjek? merre fussak?
Oh e falak összezúznak!