 | Tóth Kálmánköltő, dráma- és újságíró és politikus |
Sorsunk az, hogy soha sem
Lehetünk egymásé;
Lassan elhervadok én,
Te meg leszesz másé.
Nem hiszek én senkinek
Itt az egész világon,
Minden megcsalt, ki csak élt,
Szeretőm és pajtásom.
Feledsz, feledsz, elfeledsz már,
Nem is gondolsz én reám;
Kivetettél a szivedből,
S azt hiszed: hogy méltán.
Rút tömege önző embereknek,
Mind azt nézik: hogyan éljenek meg!
Mennyi csúszás, kapzsiság, alázat,
Látásától szivem ugy fellázad.
Megmondom én, csak egy szót szólj,
Megmondok én neked mindent,
A mi szépet, titkosat látsz
Az egekben, avagy itt lent.
Orczáidnak rózsáival
Reményink is mind elhulltak;
Mért szenvedsz te?! lásd e könyek
Szememben most elárulnak.
Nem jövök el soha többé,
Csak most egyszer visszatérjek,
Kínos igy átvirasztani
Messze tőled, éjről éjet...
Nem egy hideg oltár előtt,
Hová annyit vitt az érdek,
Hiúság és önámitás -
Nem ott esküszöm én néked.
Oda künn az őszi eső csepeg,
Ide benn a kakukk-óra ketyeg,
Kályha szélén bóbiskol a dajka,
A szunnyadó gyermeket ringatja.
Őszi idő, - alig jöhet fel a nap,
Fészkeikből elszálltak a madarak;
Boldog, a ki szerettivel elrepül -
Egy kínos csak: ugy maradni - egyedül!
Egyedül!
Fölkerestem drága sirját,
S odaérve, földre hulltam,
Hideg márvány-keresztjére
Csókjaim közt leborultam.
Messzebb vagyok tőled ismét,
Hanem azért közelebb:
Mennél tovább esem tőled,
Annál vágyóbb és erősebb
Lelkemben a képzelet.
Mondják, hogy fiamat
Ne kényeztessem úgy,
Nevelni gyermeket
Hogy épp' nem ez az út.
Azt mondják, hogy halovány vagy,
Haloványabb napról napra,
S a távolban érttem éget
Tégedet a szenvedések
Elhervasztó tüzes napja.