 | Tóth Kálmánköltő, dráma- és újságíró és politikus |
Bokrétás vőlegény, koszorús menyasszony,
Ifju párok, a kik most esküsznek talán:
Hej régen volt már ez, épen fél századja,
Egyik édes apám, másik édes anyám.
Bokréta apámon, koszorú anyámon,
Hogy a jó isten ezt megengedte látnom!
Oh csakhogy ismét itt az est;
A csillagok az egeken,
Ugy még semmit sem szereték,
Mint most az estét szeretem,
De benne többé nem csupán
A csillagok oly kedvesek,
Oly jó azt tudnom este, hogy
Ismét egy nappal kevesebb -...
Ujra látlak és szeretlek,
Nem mint régen, százszor jobban:
Bokréta lett szivem, melyben
Egy egész érzés-csoport van.
Hat napja, hogy hire nem jön
Az én édes gyermekemnek,
Négy-öt napig ugy bolyongtam,
Most az ágyon itt fetrengek.
Itt játszottam, emlékezem,
Itt ezen a homokon;
Itt jártam én iskolába,
Itt nőttem fel egykoron.
A nagy világ lánya vagy te,
Én egyszerü félénk fiu,
A te sorsod vidám, fényes,
Az enyim meg oly szomorú.
Nincs sehol a pohár,
Melylyel szomjam oltsam,
Nincs sehol a párna,
Hova fejem hajtsam.
Ne süsd le szép szemed,
Ha már másé vagy is -
Nézz reám még egyszer
Hogyha nem szabad is.
Itten vagyok ágya mellett,
Oh ez az ágy, ez az itt:
Melyben az én édes anyám
Kilencz éve feküszik.
Csak vissza, vissza hozzád!
Mit érnek itt e tájak,
E gyönyörü szép tájak,
Ha tégedet nem látlak.
E szenvedés mult tévedések,
Talán hibák fájó nyoma;
Kit önvád nélkül ér a bánat:
Nem szenved az, hidd el, soha.
Könnyü ez az egész élet,
Könnyü biz ez, nem nagy titok,
Kutyának is egyszeriben
Ajtót nyitnak, hogyha nyikog.
Te gyáva gyermek, ki egy szóra
Magába vonul s kesereg,
Te hős, ki sokszor átkot szórva,
A halált magad keresed...
Késő éjjel hazamegyek,
Nem is megyek, csak ballagok,
Pedig az idő oly borús,
Ugy elbujtak a csillagok.
Szivemben ketten laknak:
Egy gyermek és egy agg,
Oly fecsegő az egyik,
A másik hallgatag.