 | Tóth Kálmánköltő, dráma- és újságíró és politikus |
Egy két évben egyszer, egyszer
Összejövök még vele,
S bár életét összudúltam:
Nem vádol tekintete.
Oh! nem halt meg az én anyám...
Oh! nem halt meg az én anyám,
Nem halt ő meg, nem lehet,
Soha, soha meg nem halhat
Az ilyen nagy szeretet.
Lemondani, lemondani,
Könnyü nektek ezt mondani;
Oh az nagyon könnyü lehet;
Igy beszélni, szólni nektek,
De az én sok búm, könyeim
Boldogságot követelnek.
Csak tettetem az egész éltet,
Nagynak veszem a kicsiséget,
És mutogatom annak, ennek,
Hogy a játékok érdekelnek.
Akik engem megbántottak,
Egytől-egyig meglakoltak;
Meglakoltak, megbünhödtek:
Megverte az isten őket.
Csak hogy itt vagy édes anyám,
Soha sem várt még igy fiad,
Oh most érzem csak igazán,
Most érzem, hogy nekem mi vagy.
A folyót is áldom,
Áldom azt a helyet,
A hol legelőször
Találkoztam veled,
Áldom a kis folyót.
Áhitattal, lassan, félve,
Közeledem szent nevedhez,
Szivemben, mint csengetésre
A templomban, olyan csend lesz.
Titkon viseld szívsebedet:
Hidd el, hogy igy jobban heged,
Jobban heged és hamarabb:
Mint a seb a kötés alatt.
Egymás mellett el-elmegyünk,
S mind a ketten fölnevetünk -
Fölnevetünk, fölkaczagunk,
Azt hinnék, hogy semmi bajunk.
Falu végén egy dombtető,
Rajta nyugszik a temető;
Keresztekkel telistele,
Sokat temettek már bele.
Járkálok a Tisza partján,
So' se jártam én még itten -
Nemde várod kedves folyó,
Mit szólok majd hozzád, mit nem.
Ne irigyeld, ha a világ előtt
Fejét büszkén fenn hordja valaki;
E büszke fő a fáknak árnyi közt
Szomorúan fog majd lehajlani.
Maradjon örökre
A homlokod ilyen,
Ilyen tiszta, sima,
Mint az ég tavaszkor,
S a gondok felhője
Szálljon az enyimre,
Az én homlokomra.
Nézd, a ripők gúnyolódva
Nyelvit öltve emleget:
Kitréfálják, kikaczagják,
Becsmérelik nevedet.