 | Tóth Kálmánköltő, dráma- és újságíró és politikus |
E szenvedés mult tévedések,
Talán hibák fájó nyoma;
Kit önvád nélkül ér a bánat:
Nem szenved az, hidd el, soha.
Könnyü ez az egész élet,
Könnyü biz ez, nem nagy titok,
Kutyának is egyszeriben
Ajtót nyitnak, hogyha nyikog.
Te gyáva gyermek, ki egy szóra
Magába vonul s kesereg,
Te hős, ki sokszor átkot szórva,
A halált magad keresed...
Késő éjjel hazamegyek,
Nem is megyek, csak ballagok,
Pedig az idő oly borús,
Ugy elbujtak a csillagok.
Szivemben ketten laknak:
Egy gyermek és egy agg,
Oly fecsegő az egyik,
A másik hallgatag.
Nem az a fájdalom nehéz,
Mit a dalokból hallotok,
Az el nem mondott fájdalom -
Ez kínozza a dalnokot.
Köztünk még a messzeségnek
Átláthatlan köde kékül,
S én előre reszketek a
Viszontlátás örömétűl.
Ha én egykor megváltoznám!
Oh hogy szólhatsz igy nekem,
Most, a mikor már oly régen
Nem merengtem képeden.
Minő hamar... huszonhat év,
Csak alig egy pár pillanat,
És ime fürteim között
Már fehér szálak látszanak.
Elhallgatom a panaszos ajakat,
Mely azt mondja, hogy a szive megszakad;
Panaszkodjék, majd megenyhűl utána,
Könnyűl a szív, ha más részt vesz bajába.
Nem kell nekem semmi se
A világi jókból,
Az én kedves kis fiam
Nekem mindent pótol.
Sorsunk az, hogy soha sem
Lehetünk egymásé;
Lassan elhervadok én,
Te meg leszesz másé.
Nem hiszek én senkinek
Itt az egész világon,
Minden megcsalt, ki csak élt,
Szeretőm és pajtásom.
Feledsz, feledsz, elfeledsz már,
Nem is gondolsz én reám;
Kivetettél a szivedből,
S azt hiszed: hogy méltán.