 | Tóth Kálmánköltő, dráma- és újságíró és politikus |
Én mondtam azt első néked,
Mikoron még gyermek voltál,
Én mondtam: hogy minő szép vagy!
Mire aztán elpirultál.
Az utczákon éltetik nevemet,
Én itt benn a szobában hallgatom,
Őrizve a te beteg ágyadat
Én jó anyám, szenvedő angyalom.
Nem ugy van itt, mint minálunk,
Minden meg van itt forditva,
Kaputban jár itt a pásztor,
Aztán föld nincs, csupán szikla.
Nem akarok boldog lenni,
Hogy ne fájjon aztán semmi;
Mikor egy mosolynak
Ezer köny a vége,
Nem kell a boldogság
Csak a csöndes béke.
Földindulás mindenfelé...
Hova fussak? merrefelé?
Hova menjek? merre fussak?
Oh e falak összezúznak!
Én itt járok az árnyak közt,
A szomorú fenyvesen,
Ő meg sugár s virágok közt
Játszik ott a völgybe' lenn,
Az én édes gyermekem.
Rám köszöntik a poharat,
Nem tudom, hogy mi van benne...
Mindegy nekem akármi van,
Ide vele a kezembe!
Mennyasszony-koszorus hajad
Minden szála legyen áldott,
A mit tőlem érdemlenél,
Szálljon inkább rám az átok.
Még elvehetik vagyonod,
Vagy katonának gyermeked,
Emberi kéz gyüjtötte azt,
Ez meg anyától született.
Ide látszik a házatok ablakja...
Szomorúfűz, bánatfa van alatta.
Ugy szeretem, hogy odanőtt, legalább
Rám is gondolsz, hogy ha látod azt a fát.
Ha szerettem, megbántam,
Valamennyi, kit szeretünk, hálátlan;
És ha aztán gyűlöltem:
Nem a bántót, csak magamat gyötörtem.
Sírjon, ríjjon a hegedü,
Bánatomat sírja,
Míg a hajnal az ablakot
Be nem pirositja.
Benyujtottam a kalapom
Egy kis lánynak az ablakon...
S a mikor kiadta,
Bokréta volt rajta,
Csak az a kár benne,
Hogy bánatot hajta.
Oda van már, minden oda!
A koszorú fejeden;
Czél nélküli tengődés lesz,
A mely nem visz soha révhez,
Az én egész életem.
Mily szép, terebélyes amott az a fa,
Tündérkezek ágait összefüzék,
Törzsét is a lombok ugy eltakarák,
Mint a sürü fátyol a zárda szüzét.