Szakításról szóló versek
Kisirtam könnyeim,
Kiontám vérem,
Ifju kedvesemért
A csatatéren.
A Hajnal, aki szeretőm volt
S egyetlen, akit el nem én hagytam,
Tegnap megállott cicomáson
Én miattam.
Csalfa volt hő esküvésed,
Változékony lenge kép!
Csalfa, mely szemedben égett,
A szerelmi láng.
Egy ölelés, egy lopott csók után
Melynél tisztább tán nem volt e világon...
Te azt mondád, rideg valóra válott
S széjjel foszlott a tündéri szép álom
Lebbent a fátyol, s most már tisztán látod
Hogy azt a csodás, édes, szép világot
Hol álmodon tölténk az életet
Vissza hozni már többé nem lehet.
Most elbocsátlak, kis női csukák.
Falánk szátokkal hogy bánni nem tudtam,
Nem leszek most már továbbat az útban:
Vizek vannak, ússzatok vizeken.
Ha csak ez kell: isten veled, babám
Ki mást csak néz is, engem nem szeret;
Emlékem úgyis fél-emlék csupán -
Isten veled.
Te véresre csókoltad a számat
és lihegve kértél, hogy maradjak.
Nem maradok.
Menj be szépen, én meg elindulok
a mérföldkövek között a sárban.
Első szeretőm: a szomoruság,
Akihez egyszer hűtelen lettem,
Most visszatér
És visszakéri pünkösdi kedvem.
Ne nézz reám!
Bájolsz, de nem hiszek;
Ne szólj hozzám!
Ámítsz, nem értelek:
Pillantatodban csáb orgyilka reng,
Minden szavadban egy tört eskü zeng.
"Nem lesz sugár, nem lesz harmat,"
Ha ezt mondaná az isten,
Akkor a virág értené,
Hogy én benned mit vesztettem.
Egymást szeretnünk nem szabad,
De egymást nem szeretnünk nem lehet.
Váljunk el! - ez volt végszavad,
Te majd felejtesz, én is felejtselek.
Forog a szélmalom négyes vitorlája,
Hüvös esti szellő fujdogálgat rája.
Csak forog, csak forog, pedig a garadon
Két-három búzaszem - az is alig vagyon.
Először hogy ha elhagyott
Barátod, kedvesed,
Sötét lesz élted, fénytelen
Szíved majd megreped.
Ne hagyj el! Oh, ne vidd magaddal
A régtől várt tavaszt.
Számomra balzsam nincs legében,
Ha vele nem maradsz.
Orgonafa viritása,
Hogy a könnyem más ne lássa,
Orgona fa alatt ejtem,
Fehér virágába rejtem.