Samarjay Károlyjogász, ügyvéd, költő és királyi tanácsos |
Ne gondolj énreám
Szüntelenül,
Habár szelíd szived
Értem hevül.
Harc lesz talán... Ha kell, mi meghalunk,
De nem egy-két tőzsérnek földeért,
Sem vérünkön hizott nadályokért,
Értök csepp honfivért sem áldozunk,
Nekünk nincs egy arasznyi birtokunk,
Mi az egész hazáért harcolunk.
Szegény hazám!
Mit vétett nemzetünk,
Hogy ezredes küzdés után
Fölötte mostan is halál lebeg?
Nyerít a harci mén, vígan nyerít...
A szomszéd nép megúnta rosz serét,
Szeretné Tokaj és Eger borát,
Szeretné alföld búzakenyerét.
Nyerít a ló... Csatára szállani
Kössünk kardot, keletnek ifjai!
Nehéz, villámos fellegek
Úsznak felém,
Szülőföldemről jőnek ők,
Jól látom én.
Messzeföldön, kocsma ajtajában
A huszár áll, búsan földre néz.
Mért nem ül ő benn a vigadókkal?
Borcsatát hogy nyerne a vitéz.
Ha kék szemed ég volna, úgy
Ránéznék szüntelen,
Ha hajnal volna rózsaszád,
Fölkelnék éjfelen.
Az én Múzsám nem berkeken lakik,
Hanem a Tiszánál, csalit között;
Majd úgy röpül, mint álmodó madár,
Suhogva, holdas éjjel, nád fölött.
Ki vagy, ki gúnnyal nézed a deák
Kopott mezét, bután s könnyelmüleg?
Ki vagy, ki a szerény érdem fölött
Kacagni mersz; mily úri szörnyeteg?
Mezét az évek bár szétszaggaták,
Ismerj reá, ő a szegény deák!
Hajdan szabadon, szabad, ősi mezőn,
Rákosra gyülének a harcos apák,
Bátor szavok égre dörögve hatott,
S kérelmök az égi lakók megadák.
Az ősi címerek ezüst
S aranytól fényesek,
Reájok az őszült apák
Gőggel tekintenek.