 | Sárosi Gyulateljes nevén Pókai Sárosi Gyula Lajos, költő |
Nagy gyanúd van lányka: hogy kivüled
Szép magadhoz mást is szeretek,
S szívedet mi gyakran fojtogatják
Ily csalékony, balga képzetek. -
Nézek, nézek az egekre,
Sohajtok a fellegekre;
Ott van ő, a fellegen túl,
Ki után az én könyem húll.
Mi egy szép arc, ha nincs bája?
Mi az ég, ha rám nem kékűl?
A tavasz, ha nincs rózsája,
S a madárka, szárnya nélkűl?
A hold hallá eskümet -
Több bizonyság kell-e még?
Jegygyürűmön elpirúlva
Reszketett az alkonyég.
Márvány a homlokod,
Szemed sötét zafirverem,
Ajkad rubínmeder,
Mely drága gyöngyöt is terem.
Szerelem és fájdalom beh egyek!
Szerelemnek örvendezni, fáj;
Fájdalom nyujt annak édes emlőt;
S csak növeszti minden akadály.
Fehér az ég, mint arczáid hava,
De foltja kék, ha rátekint.
Felhő gyürűdzik rajta kétfelöl
Úszó hajad sötétekint.
Szebb virágit átaladta
Az utósó éjszakán
Nyár az ősznek, ősz a télnek,
És ezen rideg kevélynek
Megfagyának ablakán.
Küzdök, miként az áruló,
Kit a hon átka nyom;
Lelkem beteg, mint nyár hevén
Elégett liliom.
Megénekeltelek,
Rövid tavasz -
Öröknek hittelek,
S te nem vagy az!
Oh lány, ha volna
A téli dér,
Mint kebled oly vágy-
Gyujtó fehér!