Emlékezésről szóló versek
Nyár volt. A délutáni ég szeméből
egy csillogó könnycsepp esett,
utána reszkető zápor porozta
a viruló vidékeket.
Már minden elsötétült,
a Nap arca leesett,
házunkra holdas éj ült,
szeme sárgán belesett.
Ismét egy édes boldog érezet!
Reám derűl a messze kor homálya,
Az elveszett, elsűlyedt rózsapálya
Ismét örömtájak felé vezet.
Hortobágyi csárda mellett gyorsan száguld a vonat,
Hortobágyi csárda kutján nem itatnak már lovat,
Pusztabíró a ménestől nem huzza már a vámot,
Nem mutat már a délibáb Hortobágyon karámot.
Oh! ki tőlem, s bút nevelő szivemtől,
Mint hiú árnyék, el akarsz szakadni,
Nézz, midőn elmégy, panaszimra vissza,
Nézz, de ne sajnálj.
Egyiptomfölde örökös nyarában
Sugár pálmák árnyában ülök én.
Lelkem a mult, a szebb, dicsőbb után van:
- Szemem csodálva nyugszik remekén.
Ma Isten háta mögé leskelődtem,
megállva egy domboldalon
a halkan suhanó időben.
Még tűz hevit engem, az égi, a régi,
Még most is a nyarat énekelem,
De szívem a zord telek átkait érzi,
Óh jaj nekem!
Letűnt ifjúságom édes arany álma,
Hervadt szivtavaszom első ibolyája.
Éltem hajnalának első harmatcseppje.
Szivem gyöngyvirága, lelkem nefelejtse.
Elsötétült egem egyetlen csillaga.
Mely lelkemre áldást s malasztot ragyoga,
Téged feledjelek?!
Zengő madár az elszáradt ágon,
Harmatcsepp a hervadó virágon,
Letünt csillag fenmaradt világa,
Fájó szivek fájó boldogsága,
Jőj, óh emlékezet!
Borong, borong a mélyben valami,
A versem nem bírja kivallani.
Egymást szeretnünk nem szabad,
De egymást nem szeretnünk nem lehet.
Váljunk el! - ez volt végszavad,
Te majd felejtesz, én is felejtselek.
Én nem tudom: hova.
Én nem tudom: mire.
Én nem tudom, hogy ki után.
Csak vágyom, vágyom -
Talán egykor élt életem,
Talán sosem élt életem után.
De kijutott nekem
Ezen a világon;
Csak már vége lenne,
Egyre azt kivánom.
Oh bölcsek, mily nagy csalódástok,
Midőn oly bölcsen állítjátok,
Hogy nincsenek kisértetek!
Mi hát egyéb, mi, mint kisértet,
Mint sírjából feljáró lélek
A múltból az emlékezet?