 | Szendrey Júliaköltő, író, Petőfi Sándor felesége |
Tavasz van és a szabadban járok
Lesütött fővel csendesen,
Gondolatim, mint elröppenő álmok,
Úgy elmosódnak kétesen.
Naponként árvább egy reménynyel,
S egy csalódással gazdagabb,
Szivünkből ekként fogy az élet,
Cseppenként igy fogy, igy apad.
"Aki másnak vermet ás, az
Maga esik bele",
Ez a franczia király is
Éppen igy járt vele.
Még tiz tavasz sem mult el fölötted
És te engem máris itt hagyál,
Mint a madár, amely legelőször
Kis fészkéből a világba száll.
Beteg, hervadt az őszi táj,
Minden nyomon enyészet,
Szemlátomást jön a halál
És távozik az élet.
Oly szép szemem hogyha volna énnekem,
Oly szép szemem, mint neked van kedvesem,
Fűre-fára, lányról-lányra nem néznék,
Csak az egyre, kit igazán szeretnék.
Megérdemelve vagy ártatlanul
Száműzetésben hogyha bolyganék,
Ha megtagadna az egész világ,
S nyugtot nem adna sem föld, sem az ég:
Egy menhelyem maradna énnekem,
S ez a te szived, drága gyermekem!
Gyermek vagyok bár, mégis jól tudom,
Mi a legszentebb a föld kerekén,
S hogy e szentségen akként függni kell,
Miként a gyermek anyja kebelén.
Alig várom öregségem!
Könnyű nekem várni;
Ha elmondom, hogy mi okból,
Ki tudná csodálni?
Ne higyj nekem, ha mosolygok,
Álarcz ez csak arczomon,
Mit felöltök, ha a valót
Eltakarni akarom.
Ti boldogak ott künn a temetőben,
Kik alusszátok örök éjetek;
S én boldogtalan, szánalomra méltó,
Hogy köztetek még most sem lehetek!
El, messze innen a világba,
A hol nem ismer senki sem,
A hol nem üldöz, nem gyötör majd
Sem gyűlölet, sem szerelem!
Hajnal-e, alkony-e,
Vagy az éjszaki fény,
Ami ott piroslik
A láthatár szélén?
Ne óhajtsd a nyarat,
Örülj tavaszodnak,
Mert a nyári naptól az élet virági
Oly hamar elnyilnak.
De kijutott nekem
Ezen a világon;
Csak már vége lenne,
Egyre azt kivánom.