Emlékezésről szóló versek
Már csak a holdfény ég felettem:
A napsugarat réges-régen
Elsirattam és elfeledtem.
Ócska szobában vak tükör a polcon,
Kopott homály, rég csukott ablakok.
Húsz éves voltam. Oh de szép idő az!
Húsz éves voltam, gondtalan gyerek,
Egy barna lány volt a szerelmem akkor
S rózsaszínnek láttam az életet.
Ha soká gondolok gyermekéveime,
Fiatalkoromra, régi szerelemre;
Mint a záporeső az elszikkadt tájra,
Úgy hat e gondolat lelkem világára.
Amikor én rajongó vággyal
Követlek, várlak tégedet,
A multnak álma száll meg akkor,
A mult és az emlékezet.
Lelkem sötét szobájába
Lábujjhegyen - meg ne riasszon -
Régi lomok, bánatok közé
Benyitott egy szép, fehér asszony.
Ma találkoztam veletek,
Kiket ma is siratva bánok,
Őszi vasárnap-délutánok,
Hideg ajkú, halott mátkáim,
Kisvárosok bús leányzói:
Őszi vasárnap-délutánok,
Ma megint találkoztam veletek.
Erdő mohán, fák árnyékában
Két keztyű - sötét vörös bőrből,
Ugy, a hogy oda dobta
A fehér kis kéz.
A Tisza partján kószál valaki
derengő Hold ezüstjén, némaárván.
Eltűnődik egy komor, ósdi bárkán,
hol búját harmonikán sírja ki...
Fehér holdvilágnak ezüst karimája
Világoskék égbolt nagy mezejét járja.
Elterül az alkony párás-ködös leple,
Az egész fennsíkot hullámával lepve.
Nyár volt. A délutáni ég szeméből
egy csillogó könnycsepp esett,
utána reszkető zápor porozta
a viruló vidékeket.
Már minden elsötétült,
a Nap arca leesett,
házunkra holdas éj ült,
szeme sárgán belesett.
Ismét egy édes boldog érezet!
Reám derűl a messze kor homálya,
Az elveszett, elsűlyedt rózsapálya
Ismét örömtájak felé vezet.
Hortobágyi csárda mellett gyorsan száguld a vonat,
Hortobágyi csárda kutján nem itatnak már lovat,
Pusztabíró a ménestől nem huzza már a vámot,
Nem mutat már a délibáb Hortobágyon karámot.
Oh! ki tőlem, s bút nevelő szivemtől,
Mint hiú árnyék, el akarsz szakadni,
Nézz, midőn elmégy, panaszimra vissza,
Nézz, de ne sajnálj.