Emlékezésről szóló versek
E forrásnál töltém be a húsz évet,
Akkor itt ujjongott az élet,
A napja perzselt tűzzel, lánggal,
Az éjje megtelt zsongó szerenáddal,
S egy dala volt: "Képeddel alszom el".
Oly távoliak minden dolgok.
Szivemben és szivem körül
Csak békét s bölcs türelmet hordok.
Egyszer korán ébredtem fel nagyon,
A fehérfalú kis gyermekszobában,
De már nagy napsugároszlopban állt
A régi barna polituros ágyam.
Állott már a házam oly fentre tetézten,
Hogy a felhőn hídló szivárványt lenéztem.
Már csak a holdfény ég felettem:
A napsugarat réges-régen
Elsirattam és elfeledtem.
Ócska szobában vak tükör a polcon,
Kopott homály, rég csukott ablakok.
Húsz éves voltam. Oh de szép idő az!
Húsz éves voltam, gondtalan gyerek,
Egy barna lány volt a szerelmem akkor
S rózsaszínnek láttam az életet.
Ha soká gondolok gyermekéveime,
Fiatalkoromra, régi szerelemre;
Mint a záporeső az elszikkadt tájra,
Úgy hat e gondolat lelkem világára.
Amikor én rajongó vággyal
Követlek, várlak tégedet,
A multnak álma száll meg akkor,
A mult és az emlékezet.
Lelkem sötét szobájába
Lábujjhegyen - meg ne riasszon -
Régi lomok, bánatok közé
Benyitott egy szép, fehér asszony.
Ma találkoztam veletek,
Kiket ma is siratva bánok,
Őszi vasárnap-délutánok,
Hideg ajkú, halott mátkáim,
Kisvárosok bús leányzói:
Őszi vasárnap-délutánok,
Ma megint találkoztam veletek.
Erdő mohán, fák árnyékában
Két keztyű - sötét vörös bőrből,
Ugy, a hogy oda dobta
A fehér kis kéz.
A Tisza partján kószál valaki
derengő Hold ezüstjén, némaárván.
Eltűnődik egy komor, ósdi bárkán,
hol búját harmonikán sírja ki...
Fehér holdvilágnak ezüst karimája
Világoskék égbolt nagy mezejét járja.
Elterül az alkony párás-ködös leple,
Az egész fennsíkot hullámával lepve.