Emlékezésről szóló versek
Szeretek nézni távolokba,
Hunyó napfénybe, csillagokba,
Szeretem a felhők futását.
Vándormadarak vonulását,
Távol villámok villanását,
Messzi mezőség csillanását,
Vizeket, amik messze rengnek,
Kék fényét távoli hegyeknek.
Hamvadó tűz mellett ülök a szobában,
Álmodásra hívó csöndes félhomály van.
Fejemet lehajtva, álmodozni vágyom...
Volt egyszer egy asszony ezen a világon.
Egész csomó sárgult levél,
Rendezgetem, olvasgatom;
Ugy fáj és mégis jól esik
Merengenem a multakon.
Nincs e földön, nem is volt itt,
Izzadj érte bár mind holtig,
El nem éred,
Szenvedés itt csak a béred,
Oh, halandó!
A nap lement. Borong az alkony,
Fáradt fejem már-már lehajtom
Pihentető álomra csendesen.
S miként a nap hányó sugára
Visszasüt még egyszer a tájra:
A múltba mélyed bágyadó szemem.
Havas Krisztus-kereszt az erdőn
Holdas, nagy, téli éjszakában:
Régi emlék. Csörgős szánkóval
Valamikor én arra jártam
Holdas, nagy, téli éjszakában.
A multak álmán, balgaságán
Nevetni hogy tudsz, édesem?...
Feledheted a régi álmot,
De ne gúnyold ki sohasem,
Azt az édes, szerelmes álmot,
Melyből az élet felriaszt,
Ne hidd, hogy a szemedre hányják,
Hiszen csak álmodtuk mi azt!...
Tengerpart, alkony, kis hotel-szoba.
Elment, nem látom többé már soha,
Elment, nem látom többé már soha.
Keresem a multat. Ódon palotákat,
Mohbelepte, fáradt, esővert falat,
S ahol alkonyatkor libbennek az árnyak:
Mélabús kerteket fakult ég alatt.
Ódon szekrényből, szegény szivembül
Fonnyadt rózsát veszek ím elő.
A multak méla minétje zendül,
Régi, régi alkony árnyakép
Felpattan egy szürke szemfedő
És előttem áll egy drága kép.
Egyszer, régen, hajdanában,
Gyönyörű szép képet láttam.
Nem volt festve ez a kép,
Eleven volt, csudaszép.
De szép volt, istenek! A vízbe lépett
és élveteg lehúnyta szempilláit,
a zengő fény elől szemét, a szépet
hogy védje, és a víz amint csillámlik
s elönti tündöklőn a messzeséget,
elnézte fájón, álmatag, sokáig.
Baráti emlék: "érettségi kép",
Húsz éve itt függ a szobám falán,
Húsz év óta talán ma legelőször
Néztem e kép szemébe igazán.
Ez a gesztenyefa tizenkét évvel ezelőtt is
csendesen száradt a szemétdomb és a palánk között,
sokat olvastam a tetejében Nick Cartert és egyéb tiltott könyveket.
Most is itt áll száradón
és hólétől nedvesen.
A régi város merre, hol van,
- felette kék-e még az ég? -
hol ifjúságom eldaloltam?