Emlékezésről szóló versek
Az ifjúságból
Két gyönyörű zöld szem ragyog,
Mint a reménység,
Mely régesrégen elhagyott.
Ezer nap forró erejével
tündököl az a pár nap bennem.
Ezért nincs ma már hova lennem.
Már csak a holdfény ég felettem:
A napsugarat réges-régen
Elsirattam és elfeledtem.
Ócska szobában vak tükör a polcon,
Kopott homály, rég csukott ablakok.
Ha soká gondolok gyermekéveime,
Fiatalkoromra, régi szerelemre;
Mint a záporeső az elszikkadt tájra,
Úgy hat e gondolat lelkem világára.
Bármelly csekély légyen ezen adományom,
Emlékezz meg rólam kedves Tanitványom,
S mivel erkölcsidet mindétig szerettem,
Egy-két szent sohajtást tégy, kérlek, érettem.
Tavaszerők, mint gyermeket csalnak,
Hívnak a rétek, hí a határ.
Megpihenek egy kertnek a szélén,
Hol egy magányos diófa áll.
Miért próbál kép vagy szobor
Lelkemből kilopni téged?
Elevenek vagy hidegek:
Ki tudja nekem adni még
A te egyetlen melegséged?
Nyugszik a völgy szenderegve
Est pirul le ormiról -
A torony csengő lakója
Régi hangon szólva-szól.
Az Iza partján
Kószáltam sokat,
Idézgettem nagy,
Régi álmokat.
Nem tudom: foglak-e látni
Tul a' földön tégedet?
Ó! ha látlak, elfeledjem
Elfeledjem éltemet.
Emlékezem bárányfelhőkre,
Átsuhanókra lágy egen,
Álmatagon, árván menőkre,
Bárányfelhőkre, eltűnőkre
Emlékezem, emlékezem.
Kicsi kerted, látom én jól,
Kicsi kerted puszta már.
Falombja közt, tudom én jól,
Nem dalol már a madár.
Egy arc fölbukkan néha a homályból,
Hová eldugta őt a feledés,
Egy régi társnak arca, aki bátor
Tekintetével a lelkedbe néz.
A Fasortól a Körútig
útazott egy nő velem:
egy szomorú szőke asszony.
Ezt az arcot ismerem.